A tizedik epizód úgy ért véget, hogy amennyiben évadzáró lett volna, biztosan agyf@szt kapok, mert bizony régen volt már, hogy ennyire vártam a következő TWD-epizódot. Persze, tudtam, hogy az izgalmas felütés után aprólékosan fogják adagolni az információkat a készítők, és igen, az új rész valóban a sejtelmek negyven perce volt.

Ösztönszerűen vágtam bele a BBC America sci-fi alapokon nyugvó thrillersorozatába, gondoltam, jó lesz ez nekem. Feltételezésem be is igazolódott, hiszen az Orphan Black első évada, amelyről itt áradoztam, masszívan lenyűgözött, egészen kivételes élménnyel ajándékozott meg. Nem is volt kérdés, hogy azonnal belevágok a második felvonásba, és miközben elindítottam a darát, erősen reménykedtem abban, hogy ez a szezon sem fog csalódást okozni, és az Orphan Black végleg bebetonozódhat kedvenc sorozataim közé.

És bebetonozódott.

Sokan úgy élik le az életüket, hogy elvesznek a részletekben. Leragadnak az apróságoknál, elefántot csinálnak a bolhából, és mindeközben az igazán fontos dolgok, események, és emberek elmennek mellettük, ők pedig ezt egyáltalán észre sem veszik. Frank Underwood is megmondta, ők nem látják a teljes képet. Persze, az is kérdés, hogy hasznos-e az ember lelki harmóniájának, ha megismeri a színfalak mögött működő erőket. J.J. Gittes magánnyomozó valószínűleg azt válaszolná erre, hogy nem.

Rohadtul nem...

Internetes kalandozásaim során újra és újra szembe találtam magam egy bizonyos címmel. Orphan Black. Gondoltam, jól van, még egy sorozat, amit talán érdemes lenne nézni, de egyelőre úgysincs időm rá. Meg őszintén szólva első blikkre annyira nem is izgatott fel a dolog. Nemrégiben azonban ha jól emlékszem pont a House of Cards IMDB-adatlapját böngésztem abban reménykedve, hogy a 3. évad premierjét esetleg előrébb hozták, amikor melléktalálatként felugrott ismét ez a bizonyos Orphan Black. Na mondom, ez nem lehet véletlen, muszáj legalább egy próbát tennem ezzel a számomra jóformán teljesen ismeretlen szériával. Belekezdtem tehát az első évadba, amelynek tíz epizódját aztán hamar el is fogyasztottam. Igen, mert az az élmény, amit a remek történet, a jól megrendezett, sodró lendületű cselekményvezetés, és a zseniális Tatiana Maslany kombója eredményez, függővé tesz. Én legalábbis így vagyok vele.

2012-ben mutatták be A fekete ruhás nő című horrort, ami egy korábbi tévéfilm remake-je volt, főszerepét pedig a Harry Potter-skatulyából kitörni vágyó Daniel Radcliffe játszotta. Meglepően jól sikerült, színvonalas, kellően félelmetes alkotás kerekedett ki a zsákbamacskaszerű tervezetből. Hogy minek érkezett meg idén a folytatás, azt nehéz megmondani, az egyetlen logikus indok a divathorroros gimnazisták lehetnek, akik minden bizonnyal garantálni fogják a bevételt, amikor nagy csapatokban beözönlenek a mozitermekbe, hogy ott aztán végigdumálják és/vagy végigröhögjék a filmet. Utálom, amikor a nézőtársak végig pofáznak meg baromkodnak a moziban. A szomorú tény azonban az, hogy A fekete ruhás nő 2 ennél többet nem igazán érdemel... 

Többször leírtam már, ám most megteszem újra, mert nem lehet elégszer, és eléggé kihangsúlyozni, hogy az utóbbi néhány esztendő során nagyszerű, pozitív irányú változások útjára lépet a magyar filmgyártás. Korábban nagyjából azt mondhattuk el, hogy öt értékelhetetlen, Hollywoodot majmoló romkomra jut egy egész jó hazai alkotás, mostanra azonban inkább ennek a fordítottját mondjuk. A sorban érkező, remek magyar filmek között csupán ritkábban tűnik fel gyengébb darab. A nagy füzet, a Fehér isten, a Szabadesés, az Utóélet, és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan után itt a Liza, a rókatündér, amiért bizony megéri moziba menni!

"Rest in peace. Now get up and go to war."

Maggie egy fa mögé bújva sírdogál, majd szinte már szórakozottan átdöfi egy arra járó zombi fejét. Eközben Daryl gilisztát eszik, és mindenki, az újraegyesült, megtépázott szupercsapat összes tagja mocskos és kimerült. A tűző napon vánszorognak előre az úton, de Washington csak nem akar feltűnni a horizonton. Nyomukban élőhalottak egy tekintélyesebb méretű csordája lohol. Ez az új epizód első néhány perce. Szóval a lényeg az, hogy Rick és társai számára ez a zombivilág továbbra is kurva szar hely.

A Walt Disney animációs filmgyártásának hosszú története számos nagyszerű művet adott a filmkedvelő közönségnek. Olyan darabokat, amelyek többsége gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt tartalmas és izgalmas szórakozást biztosít. A '90-es években olyan remekeket szállított a stúdió, mint például az Aladdin, Az oroszlánkirály, vagy éppenséggel a fantasztikus A Notre Dame-i toronyőr. Ezek mellett húzhatja ki magát büszkén a Disney egyik legjobb rajzfilmje, a nézőket a régi Kínába kalauzoló Mulan.

Miután átéltem életem eddigi legnagyobb olvasmányélményét a Vörösbeggyel, nem is volt kérdés, hogy úgy fogom bedarálni Jo Nesbo Harry Hole-szériáját, mint ahogy azt annak idején a 24 esetében tettem. És így is lett, mind a tíz regényt befaltam, és imádom őket. Kivéve a Police-t, az egy kicsit félrement, de azért az sem rossz. Nesbo legújabb műve kedvéért kiszakadt Harry Hole egyelőre lezártnak vélhető történetfolyamából, hogy újabb rendkívül jól árnyalt karaktereket alkosson A fiúban. Atyaisten, de jól esett ezt a remeket olvasni a Police által prezentált csalódás után!

Ezúttal a közelmúltból hoztam kettő időutazós vígjátékot.

Hot Tub Time Machine (2010)

Nálunk a rendkívül fantáziátlan Vissza a jelenbe címmel került forgalmazásba Steve Pink komédiája, amelynek idén érkezik a folytatása. A történet három barátról és egyikük unokaöccséről szól. A négy férfi kiruccan az egykori népszerű buli- és síparadicsomba, ami azonban már elvesztette azóta ragyogását. Szobájukhoz tartozik egy jakuzzi, amelyben nagy állatkodást rendeznek a srácok, ám amikor reggel felébrednek, a '80-as években találják magukat, korabeli önmaguk testébe zárva. Fontos, hogy mindent ugyanúgy csináljanak, mint akkor régen, fiatalságuk legnagyobb bulijában, mert ha nem így tesznek, akkor Jacob, az unokaöcs, talán meg sem születik. Így kezd el gyűrűzni a cselekmény ebben az őrült vígjátékban, ami nem akar áldozni a kikezdhetetlen logika oltárán, sőt, eme vonására még rá is tesz néhány lapáttal, így az összhatás tulajdonképpen egyfajta paródiajelleget ölt magára. A poénok többsége nem kirobbanó, de összességében azért szórakoztatónak nevezhető a produkció humorvilága, amelynek gusztustalanabb mozzanatait is sikerül viszonylag viccesen bemutatni. A Hot Tub Time Machine legnagyobb erőssége a tempó, ami rendkívül feszes, a produkció másfél órán át folyamatosan pörög, miközben Steve Pink egészen kreatív, megragadó stílusban komponálja a cselekményt. És minden eszelős hülyesége ellenére ráadásul még üzenete is van a filmnek, hiszen ez az egész marhaság tulajdonképpen az élet káoszához való viszonyulásról, a bukásról és a sikerről szól. Persze, szigorúan csak a maga módján, egy nem a legjobb formáját hozó színészgárda tolmácsolásában. 7,5/10.