2012-ben mutatták be A fekete ruhás nő című horrort, ami egy korábbi tévéfilm remake-je volt, főszerepét pedig a Harry Potter-skatulyából kitörni vágyó Daniel Radcliffe játszotta. Meglepően jól sikerült, színvonalas, kellően félelmetes alkotás kerekedett ki a zsákbamacskaszerű tervezetből. Hogy minek érkezett meg idén a folytatás, azt nehéz megmondani, az egyetlen logikus indok a divathorroros gimnazisták lehetnek, akik minden bizonnyal garantálni fogják a bevételt, amikor nagy csapatokban beözönlenek a mozitermekbe, hogy ott aztán végigdumálják és/vagy végigröhögjék a filmet. Utálom, amikor a nézőtársak végig pofáznak meg baromkodnak a moziban. A szomorú tény azonban az, hogy A fekete ruhás nő 2 ennél többet nem igazán érdemel... 

1941 van, Londont bombázzák a nácik. A fiatal tanítónő, Eve Parkins (Phoebe Fox) és az iskola igazgatónője egy csapat gyerekkel közösen vonatra szállnak, hogy vidékre utazva biztonságba helyezzék a kicsiket, akiknek szülei nem tehetik meg, hogy elhagyják a várost. A menedékként kiszemelt, régóta üresen álló ház lerobbant, de a célnak azért megfelel. Legalábbis kezdetben így tűnik a dolog, ám aztán az egyik, nemrég megárvult kissrác körül különös dolgok kezdenek történni. Eve előtt pedig hamarosan egyértelművé válik, hogy él még valaki rajtuk kívül a házban. Bár az "él" ebben az esetben nem készpénznek vehető információ.

Valahol hihetetlen, hogy ez a film mennyire mocskosul nem szól semmiről. Ami A szürke ötven árnyalata a romantikus drámának, az ilyen szempontból A fekete ruhás nő 2 a horrornak. A forgatókönyv érdektelen, unalmas, és bugyuta cselekményvezetést prezentál, ami gyakorlatilag teljesen céltalanul áramlik, vagy inkább vánszorog előre a hőn várt stáblista irányába. A történet mintha a világháború borzalmait akarná bemutatni a horror eszközeivel, ám ez nem sikerül neki, hiszen a szövegkönyv papírszagú párbeszédekbe fullad, amelyek ha épp nem értelmetlenek, akkor egyszerűen csak erőltetettek. Klisés, korábban már ezerszer lerágott gondolatok klisés, korábban már ezerszer lerágott tálalásban.

Nem mondom azt, hogy Tom Harper rendező munkája teljes csőd, mert időnként akadnak egészen meglepő módon szép beállítások a filmben, továbbá megemlítendő még, hogy a finálé igazán feszesre sikeredett, ugyanakkor azonban az is biztos, hogy a direktor nem képes félelmet generálni, az atmoszféra a béka segge alatt van. Harper rossz választás volt a posztra. Az úriember rendszerint hirtelen hangeffektekkel és elkapkodott vágással igyekszik ráijeszteni a nézőkre, de a gyakorlottabb horrorosok jól tudják, hogy az a filmes, aki kizárólag erre apellál, nem ért a műfajhoz. A karmester így nem is képes igazi félelmet teremteni azon befogadók számára, akiknek nem ez az első horrorfilm, amit életükben látnak. A fényképezés felemás, időnként túl sötét, máskor azonban egészen hatásos. A filmzene gyakorlatilag abból áll, hogy nyúlják a Dies irae-t, azt kész.

A színészi játékok kritikán aluliak. Phoebe Fox botrányosan pocsék, úgy gondolom, nem is számíthat hosszabb filmes pályafutásra. Érzelmeket kifejezni csak irritáló erőlködéssel képes, kisugárzása pedig abszolút nincsen. A mellékszereplők még ennyi szót sem érdemelnek.

A fekete ruhás nő 2: A halál angyala borzasztóan rossz film. Körülbelül annyira emlékezetes, mint az a kavics, amibe tegnap hazafelé menet belerúgtál. Emlékszel rá? Ugye, hogy nem! 3/10.