A Lego-kaland 2014-es érkezését a legtöbben vállvonogatás és enyhe fintor által környezetük tudtára adott közönnyel fogadták, ám aztán megérkeztek az első blikkre mérhetetlenül gagyinak és túlzottan infantilisnek tűnő produkció értékelései, kritikái, nézői beszámolói. A legtöbben imádták. És teszteltük. És mi is imádtuk. Eléggé egyértelmű volt, hogy hallunk még a popkulturális szereplőktől és utalásoktól hemzsegő, különleges lego-világról. Az újabb fejezet most meg is érkezett, méghozzá egy, az utóbbi hónapokban masszívan marketingelt spinoff produkció képében. A főszereplő pedig ki más is lenne, mint az eredeti alkotás leglazább alakja, az igazinál sokkal menőbb Lego Batman!

Gotham továbbra is a világ veszélyes bűnözők által legnagyobb arányban terrorizált városa. A lakosság és a rendkívül alacsony hatékonysággal dolgozó rendőrség óriási szerencséje, hogy Batman mindig a legjobbkor érkezik, hogy megállítsa Bane-t, Pingvint, Méregcsókot vagy éppenséggel Jokert, aki a Denevérember legnagyobb ellenségének tartja magát. Batman azonban nem osztja az őrült bohóc álláspontját, ezzel alaposan szíven ütve Jokert. Az érzelmi egyensúlyából kibillent rosszfiú minden korábbinál nagyszabásúbb tervet eszel ki, amelyben a Fantom Zóna és a kortárs mozi néhány számos negatív alakja is fontos szerepet játszik. Miközben a Denevérember felveszi a harcot az ellennel, akaratán kívül örökbe fogadott fiára, a hamarosan Robinná váló és az akcióba bekapcsolódó Dick Graysonra is ügyelnie kell.

Batman és Joker kapcsolata a Denevérember mítoszának, az éjsötét, félelemből és elmebajból táplálkozó történetkorpusznak kiemelkedően fontos összetevője, úgy is mondhatjuk, hogy ez az alap, amire Gotham bűnös legendája felépült. A készítők már a kezdetek kezdetén nyert helyzetből indulnak, amikor egyértelművé teszik, hogy ez az elem lesz az elsődleges konfliktusgeneráló alap filmjükben. Alapvetően persze parodizálják Batman és a bohóc ellentétét, ami mintha alapvető világösszetartó energia lenne, nem hajlandó megszűnni, de mégis, alaposan el is rugaszkodnak az egysíkú elemzéstől, azáltal, hogy a címszereplőt a nagy alapigazsággal, Joker főellenfeli mivoltával szembe állítják a vélemény szintjén. Batman magának való, magányos farkasként tekint saját alakjára, így faarccal és maximális őszinteséggel közli Jokerrel, hogy számára ő nem más, mint egy a sok rosszfiú közül, akiket időnként elver, így óvva meg Gotham lakosságát a veszélytől.

A cselekmény által prezentált karakterfejlődés során Batmannek rá kell ébrednie arra, hogy Joker valóban kimagaslik a negatív masszából, szinte már saját jellemének másik feleként lehet rá tekinteni. Gotham mítoszát alapvetően ez a konfliktus tartja össze, az az elv, mely szerint nem létezhet jó rossz nélkül és fordítva. Abba most inkább nem megyek bele, hogy pszichológiai oldalról mennyire értelmezhető Joker és Batman harca egy adott személyiség szimbolikusan értelmezett, önmagával vívott háborújának, hiszen eme, tulajdonképpen gyerekfilm keretei között a készítők sem viseltetnek ilyen szándékkal. Inkább a mindennapi, elsődleges emberi kapcsolatok napjainkban sokszor felületes, és az érzelmek felvállalásától, valamint kinyilvánításától mentes kezeléséről, összességében hanyatló minőségéről fogalmaznak meg tanmesét.

Emellett persze még sok egyéb témát is megpendít a produkció, viszont egyedül az örök ellenfél jelenségköre tekinthető felnőttek számára is jelentősen fejlesztő, igazán elgondolkodtató jelleggel bíró tartalmi töltetnek. A mondanivaló többi vonatkozásában inkább a kiskorú közönség felé fogalmazódnak meg megbecsülendő értékeket és megoldandó problémákat kihangsúlyozó frázisok, amelyek persze azért rendszeresen kikacsintgatnak az idősebb befogadók felé, még ha nem is ők képezik az elsődleges célközönséget. Eme metódus keretei között előkerül a magányosság, a család, a csapatmunka és a gyermeknevelés is. Alapvetően komolysággal kezelve jelennek meg ezek a témakörök, de néha azért hajlamosak az infantilizmus túlzásainak mélységeibe zuhanni. A fináléra ez utóbbi tendencia nagyon zavaró mértékben felerősödik, így a produkció kifejezetten közhelyessé válik, ami az alapvetően szórakoztató mű végén nemigen esik jól a nézőnek.

A Lego-kaland humorvilágát nagyon szerettük, mert gyerekfilmes keretei között a felnőtt animációs sorozatokra jellemző attitűddel, merészen és néha egészen zseniális, intelligens hátterű pihent agyúsággal késztetett bennünket felhőtlen szórakozásra. A kérdés tehát egyértelmű. Chris McKay rendező képes volt megőrizni ezt a lelkületet az új spinoff alkotás keretei között? Nagy örömünkre elmondható, hogy a válasz alapvetően igen. A Lego Batman poénskálája egyaránt emlékeztet a Family Guy sztereotípia-paródiáira, az Archer szemtelenségére és a Pixar-alkotások családbarát módon erőteljes érettségére. Batman egysorosai kacagtatók, ahogy a jellemrajzok is meglehetősen részletgazdag módon csinálnak viccet elsősorban a gyerekfilmek karaktertípusaiból. Emellett a produkció ügyesen figurázza ki általánosságban a Batman-történeteket, úgy a filmeket, mint a képregényeket, valamint az akciófilmek stílusjegyeit is.

Viszont az összkép mégsem makulátlan. A humorvilág néha túlzásba esik, így előfordul, hogy az okos alap kiesik az adott kép mögül, és nem marad más, csak a rideg és egysíkú hülyülés, amiről nem mondható el, hogy kifejezetten rossz vagy idegesítő lenne, az azonban mindenképpen, hogy unalmas. A játékidő derekán túl már nem is kicsit. Emellett ráadásul az is megjegyzendő, hogy a történet sakktáblája nagyon, de tényleg hihetetlenül túlzsúfolt. Már akkor is elkerekedhet a szemünk, amikor a film expozíciójában Joker felsorolja jellegzetes DC-s rosszfiúkból álló csapatát, és a felsorolás egyszerűen nem akar befejeződni. De minek ennyi figura? - gondolhatjuk, ám az okfejtés fonalát hamarosan már végképp elengedjük, hiszen a készítők egy rakás, egyéb történetekből ismerős negatív alakot is behoznak. Érkezik Voldemort, King Kong (ő negatív egyáltalán?), a Jurassic Park dínói és Szauron szeme is. Ez egyszerűen túl sok, és habár a karikaturisztikus ábrázolás működik, összességében pont a rossz jelenlétének súlya csökken azáltal, hogy ősgonoszok egész sora parádézik a színtéren úgy, mintha egyszerű közkatonák lennének.  

De ha már így alakult, akkor feledkezzünk bele a produkció látványvilágába, mert az bizony zseniális! Ahogy az előző paragrafusokban kifejtettem, a forgatókönyv közel sem tökéletes, ám a vizuális megvalósítás kis túlzással lélegzetelállító. Öröm látni, ahogy az egymást váltó, sokszereplős, vagy adott esetben pont minimalista jelenetkoreográfiák - amelyek nem kivétel nélkül akciódús képsorok - egymást túllicitálva produkálnak látványos, érdekes, vicces és kreatív etapokat. Ehhez társul a jól megválasztott színvilág is, ami a mű remek zenéje és dalválasztásai mellett szintén fontos hangulatteremtő szerepet játszik az összképben.

A Lego Batman - A film összességében elmésen örökíti tovább a A Lego-kaland emlékezetes elemeit, ezzel szórakoztató filmélményt nyújtva, ugyanakkor a fölösleges karakterorkán, valamint a humor és a mondanivaló területén egyaránt észlelhető túlzások sokat gyengítenek a hatásfokon. 7/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!