Kevin Smith alapvetően kétféle filmet szokott készíteni. Többségében extrém vulgáris humorral rendelkező komédiáiról ismert, na meg persze kettő fűárus csőbunkó karakteréről. Jay és Néma Bob popkulturális ikonokká váltak, de természetesen a Shop-stop filmek életunt boltosai, Randal és Dante is emlékezetes figurák. Amikor épp nem a fogyasztói társadalom fogyatékosságait fekteti két vállra, Smith megpróbál komolyabb hangvételű alkotásokat prezentálni. Az Apja lánya jól sikerült romantikus vígjáték lett, a Red State képében pedig a horrorba is belekóstolt az író-rendező. Dogma című filmje leginkább azért különleges, mert egyfajta átmenetet képez a két kategória között. Stílusában előbbi csoporttal rokonítható, viszont narratívája jóval több súllyal dolgozik, mint például a Shop-stop 2. vagy a Jay és Néma Bob visszavág esetében.

Bethany (Linda Fiorentino) egy abortuszklinikán dolgozik, vasárnaponként pedig rendszeresen templomba jár. Bár már ő maga sem tudja, miért, hiszen hitét régen elveszítette. Kénytelen azonban újra megbarátkozni a Mennyország és az istenkép gondolatával, ugyanis egyik éjjel meglátogatja az Úr hírnöke, Metatron (Alan Rickman), aki fontos küldetéssel bízza meg. Bethanynak meg kell akadályoznia két bukott angyalt, Lokit (Matt Damon) és Bartleby-t (Ben Affleck) abban, hogy egy új egyházi rendelkezést kihasználva visszatérjenek a Mennybe. Ha ez megtörténne, az Isten csalhatatlanságának tényét ásná alá, ennek következtében pedig a létezés megszűnne létezni. A feladat nehéznek tűnik, de a főhősnő hamarosan segítőket kap maga mellé. Jay és Néma Bob (Jason Mewes és Kevin Smith), az Úr prófétái, valamint a tizenharmadik, eltitkolt, fekete apostol, Rufus (Chris Rock) kísérik útján New Jersey felé. 

Habár Kevin Smith próbálja viccesen megoldani, azért nagyon érződik, hogy a film eleji, megelőlegezett mentegetőzés és bocsánatkérés muszájból került oda. Az író-rendező igyekszik leszögezni, hogy filmje semmilyen mértékben nem szeretné megsérteni a vallást és az egyházat, csupán fiktív komikus fantasyként értelmezendő. Meg a nagy francokat... Smith jól tudja, hogy ezt a kompromisszumot meg kell lépnie, ha valóban kendőzetlenül akarja elmagyarázni, hogy mi is a baj a vallási kontextusba fulladt világgal és társadalommal. Nem akarja, hogy különböző elvakult felekezetek és csoportosulások szétcincálják, bírálják és hamisnak állítsák be. Inkább poénkodik egyet a kacsacsőrű emlőssel.

Ez azért fontos, mert a bevezető szövegelés után Hollywood egyik legkreatívabb vígjátékalkotója két órában olyan őszinteséggel, merészséggel és megalkuvást nem tűrő fajsúllyal beszél vallásról, istenképről, emberi ostobaságról és bibliai ténytorzításról, amely aspektussal sosem fognak találkozni azok, akik vasárnaponként a templomban hallgatják a szócsépléseket, miközben körülöttük darabjaira hullik a világ. Természetesen Smith nem hazudtolja meg önmagát, szinte mindenből viccet csinál, ám ezek most nem annyira szituációs komédiából adódnak (mint általában a Jersey-filmekben), sokkalta inkább Tarantinót idéző hosszú, tartalmas és szövevényes párbeszédes jelenetekben manifesztálódnak.

Miért érdemli meg az ember ezt a bolygót? Mire jó egyáltalán ez a faj? Van-e bármi értelme a létezésünknek? Loki csak szeretne hazajutni, Bartleby viszont komolyan belemélyed ezekbe a kérdésekbe, a cselekmény derekán túl már gyakorlatilag a teljes őrület rabjaként őrjöng. A probléma az, hogy hiába a negatív karakterkép, mint megannyi zseniális filmben, a Dogmában is leginkább az sül ki végül, hogy a megátalkodott gonosz karakternek tulajdonképpen, valamilyen módon mégiscsak igaza van. A konklúzió a kacsacsőrű emlőssel és Isten utánozhatatlan humorával magyarázza az emberi létezést, ez pedig egyet jelent azzal, hogy fajunk csupán egy vicc, egyszerű poén. Elnézve a karaktereket, a fekete Jézust propagáló Rufust, az életunt Bethany-t, a drogos csőcselék Jay-t és Néma Bobot, valamint a különböző mellékszereplőket, ez a teória sajnos elég komoly megerősítést is nyer.

Kevin Smith a feljebb vázolt erős műfaji kétértelműséget rendezői minőségében is produkálja. Jelenetei ritkán tisztán komikusak, gyakorta jelen van a keresztény mitológiából adódó drámaiság és némi darkos fantasy beütés is. Ennek megfelelően a direktor tőle kissé szokatlan beállításokat és kameramozgásokat használ, jobban rámegy a szürreális attitűdre, több valóságtól elrugaszkodott atmoszférájú képsort produkál. Nyilván Jay egy-egy jól irányzott beszólása elősegíti a komikusi zsáner dominálását, ahogy a különböző mondanivalók is általában morbid tálalásban érkeznek. Valószínűleg nem véletlen, hogy a hőseinket első ízben megsemmisíteni igyekvő démon, a golgotai ürülékszörny olyan, amilyen. Jézus megfeszítésének helyszínéről, a többi keresztáldozat ellazult beleinek termékéből állt össze, hogy tulajdonképpen az egyházi kanonizáció során lemorzsolódott, vagy ha úgy tetszik eltitkolt bibliai szövegek, avagy a be nem vallott bűntudat megfelelőjeként parádézzon ritka gusztustalan tálalásban.

Ben Affleck ma már nagy sztárnak mondható, nemrég még Batmant is eljátszotta, még ha nem is aratott vele túl nagy sikert. Annak idején azonban Kevin Smith volt az, aki felfedezte, ő tornázta fel Hollywood csúcsaira és bizony Matt Damon számára is adott némi lökést. Damon egyértelműen jobban alakít, Affleck nem mindig találja meg az összhangot karakterével. A főhősnő Linda Fiorentino kifejezetten gyenge, unott játékot produkál. Jason Mewes és Kevin Smith párosa azonban természetesen parádézik, a prímet viszont ki más vinné, ha nem a nagyszerű Alan Rickman, aki a kissé megkeseredett, állandóan panaszkodó Metatron szerepében egyenesen zseniális.

A Dogma talán nem a legjobb film Kevin Smith életművében, viszont egyértelműen ez a pocakos popkulturális polihisztor legkülönlegesebb mozgóképe. Szívesen megnézetném azzal a nénivel, aki a múltkor Krisztus katonájának titulált, mert segítettem neki elvinni a szatyrát a villamosig. 9,5/10.