Ez is úgy lett bestseller, hogy nekem fel sem tűnt. Mindig így vagyok a kiemelkedően népszerű regényekkel. Csak akkor figyelek fel a létezésükre, amikor a metrón már minden második ember olvassa őket. A szürke ötven árnyalatára én magam természetesen nem pazaroltam az időt, gondoltam, olvasok inkább Jo Nesbo-t. Van egy olyan érzésem, hogy az többet ér. Na mindegy, a lényeg az, hogy itt van ez a könyv, ami a hírek szerint nem több egy mutatós borítóval ellátott pornónál, és amiből most filmet készítettek. Fagyos rettegéssel vegyes kíváncsisággal ültem be a sajtóvetítésre. És valóban, ez a produkció nagyon rossz, ám szerencsére mégsem olyan módon, mint ahogy azt vártam.
Anastasia (Dakota Johnson) visszahúzódó egyetemista lány. Irodalmat hallgat, ám amikor újságírónak tanuló szobatársa lebetegszik, elvállalja, hogy helyettesíti őt egy interjún. Az alany Christian Grey (Jamie Dornan), a fiatal kora ellenére sikeres és gazdag üzletember vagy valami, nem derül ki, hogy mivel foglalkozik. Az viszont kiderül, hogy szeret irányítani, és ahogy Anastasia egyre jobban belebonyolódik a perverz szexuális szokásokat magáénak tudó férfi életébe, úgy nő benne egyre erőteljesebbé a konfliktus, és a kérdés. Vajon milyen közel engedheti magához Mr. Grey-t? Mi az a távolság, ami még nem veszélyes? Ami még nem halálos.
Na jó, elismerem, a történetleírás során egy kicsit szabadjára engedtem a fantáziámat, mert az a véleményem, hogyha a készítők akartak is volna valamit mondani ezzel a történettel, akkor annak a tatalomnak a fent vázolt konfliktus köré kellett volna felépülnie. Ehelyett azonban A szürke ötven árnyalata olyan szinteken nem szól semmiről, hogy már szinte elismerésre méltó az, hogy az alkotók képesek voltak kétórányi játékidőt kitölteni egy ilyen céltalan baromsággal. Az első egy órában szinte már sztereotipikus jelleggel vonulnak fel a különböző pornófilm-kerettörténetek, amelyeket a forgatókönyv pont olyan esetlen, logikátlan, és értelmetlen párbeszédekkel tűzdel meg, mint amilyeneket a szóban forgó, felnőtteknek szóló alkotásoktól szokás várni. A kőkeményen pornóra hajazó bevezetőképek után azonban nem szex jön, hanem még egy pornóexpozíció, aztán még egy, és így tovább. De legalább olyan módon kritikán aluli az egész katyvasz minősége, hogy jókat lehet nevetni a gyökér benyögéseken, és a logikai hülyeségeken.
A játékidő második felében legalább annyi örömünk lehetne, hogy végre megérkezik egy-két szexjelenet, ám ezek sem kötik le túlságosan a nézőket, hiszen egyszerű softpornónál magasabb minőségi magasságokba nem képesek feltörni. Sam Taylor-Johnson jellegtelen rendezése szinte már fárasztó, az meg, hogy néhány indokolatlan és erőtlen betétdallal próbál szexuális feszültséget teremteni, már-már szánalmas. Egyszer összejön valamiféle halvány hangulat, de ez is csak és kizárólag Danny Elfman egészen kiváló filmzenéjének köszönhető. Abba most inkább ne menjünk bele, hogy Elfman-t vajon mi késztette arra, hogy részt vállaljon ebben a jó ízlés és a filmművészet ellen elkövetett merényletben. Mert valóban, a játékidő második felére megszűnik a szórakoztatóan szar jelenetek áramlása, és így már van lehetőségünk arra, hogy tudatosítsuk magunkban a szomorú tényt, miszerint mi ezt most tényleg egy moziban nézzük. Egy olyan teremben, ahol nemrég talán az Éjjeli férget, vagy a Whiplash-t, esetleg a Birdman-t vetítették. És akkor itt van ez a szépen csomagolt softpornó, ami ugyan unalmasnak nem nevezhető (itt jelenik meg az, hogy nem olyan módon rossz, mint ahogy azt vártam), mert valóban érdekes elmerülni abban a kutatásban, ami során megpróbáljuk megsaccolni, hogy hová lehet még fokozni ezt az irgalmatlan módon pocsék szemetet, ám ez igazából annyit jelent, hogy a végére már tényleg abszolút nem lesz kétségünk afelől, hogy a világ úton van a közeli pusztulás felé. Nem, ilyen egyszerűen nem kerülhet a nagy vászonra. Nagyon rossz, létjogosultsága pedig elkeserítő.
Az undormérő akkor akadt ki, amikor a film meghúzta a lehető leggusztustalanabb metaforát, amelynek a behozatalára csak lehetősége volt. Hogy képzelik, hogy párhuzamot vonnak a harmadik világ éhező gyermekei, meg a történet súlytalan, műanyag főhősének szexuális éhsége között? Ja, amúgy szexuális utalásokkal akkor is tele vannak a jelenetek, amikor a felszínen elvileg szó sincsen ilyesmiről. Ez akkor most paradoxon, ha jól érzem. Mert ebben a filmben minden a szexről szól, de nem úgy, ahogy azt egy romantikus drámától várnád, hanem úgy, ahogy azt egy pornófilmtől várnád. Egy épkézláb szexjeleneteket mellőző pornófilmtől... Tehát tulajdonképpen ezzel beigazolódik az a tézisem, miszerint A szürke ötven árnyalata abszolút nem szól semmiről. A vége felé mondjuk elkezd feldobálni olyan kérdéseket, amelyek felkeltették a kíváncsiságomat, és gondoltam, jobb később, mint soha, most végre megtudunk valamit a történet és Mr. Grey hátteréről. De nem. Semmit sem tudunk meg. Még azt sem, hogy mi a szar funkciója van a címben az ötven árnyalatnak. Egyszer elhangzik és kész. Pedig a rémesen gyenge finálét megelőző képsorok mintha egy érdekes, és ütős csattanónak ágyaznának meg, ami után talán értelmet nyerhet az egész baromság. De nem, ilyenről szó sincs. Néhány tartalmasnak ható, ám valójában teljesen üres félmondat után jön az érdektelen végjáték, majd a történet kicsúcsosodik egy teljes mértékben értelmetlen, indokolatlan, és bugyuta zárójelenetben, ami ráadásul a film kezdésének egyik legindokolatlanabb mozzanatát idézi újra fel.
És akkor van elvileg két főszereplőnk, akik valószínűleg Sam Taylor-Johnson alávetettjei lehetnek, vagy mittudomén, mert másfajta indíttatásból nem tudom, hogyan voltak képesek részt vállalni ebben a fosban. Dakota Johnson amúgy egészen kiváló a női főszerepben. De komolyan, le a kalappal a színésznő előtt, amiért egy ekkora nagy semmiben egy ennyire semmilyen, nulla karakternek a bőrében képes fantasztikusan érzelemgazdag (tényleg!!!) játékot produkálni. Abszolút meghajlok előtte, ez nem kis teljesítmény! Jamie Dornan szintén pocsék figurát kapott. Mr. Grey-ről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg, háttértörténete két mondatnyi van, jelene pedig jóformán semennyi. Perverz szexuális fantáziákra apelláló, idegesítő mértékben hiteltelen karakter, és ezúttal még a színészi játék sem enyhíti a néző fájdalmát, hiszen Dornan semmit sem képes kezdeni magával ebben a minden bizonnyal pokoli csapdában, amibe belekerült. A szerződéssel foglalkozó jeleneteknél szerintem ott lebegett a lelki szemei előtt az a papírocska, amit valószínűleg túlzott pénzsóvárságában firkantott alá.
Hogy mit gondolok arról, hogy csak Magyarországon elővételben több, mint ötvenezer jegy elkelt erre a filmre? Ebbe nem akarok belemenni. Egyrészt mert nem akarom egyetlen olvasómat sem megbántani, másrészt mert nem akarom megmondani, hogy kit mi érdekeljen. Egyszerűen csak szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy például az Éjjeli féreg jó, ha három hétig műsoron volt, A szürke ötven árnyalatából pedig holnaptól naponta tizenöt vetítést tartanak a mozik. Tizenötöt. Ezen egyszerűen nem térek napirendre... 2/10.