A pénz és a siker. Mindenki erre vágyik, még ha sokan természettől fakadó emberi jellemükkel dacolva le is tagadják. Ha sikeres vagy, felnéznek rád és irigyelnek. A siker pénzt eredményez, ami pedig megoldja gondjaidat, így más már nincs is hátra, mint élvezni munkád gyümölcsét. De mi is ez? Igen! A siker, és a pénz. Mert a siker és a pénz még több sikert és még több pénzt eredményez. De! Ebben a beteg világban bizony olyan kölcsönhatások és impulzusok uralkodnak, amelyek következtében az egyik ember boldogsága egy másik ember szenvedését vonja maga után. Amikor egyikünk felér a következő csúcsra, valaki más közülünk ugyanakkor hull alá a sötét szakadékba. És most kérlek, őszintén felelj!

Miért lennél te az, aki elbukik, hogyha lehetsz az is, aki a csúcsra tör?

Louis Bloom (Jake Gyllenhaal) lopott tárgyak eladásából próbálja fenntartani magát, de mivel ez a foglalkozás nem bizonyul hosszú távon kifizetődőnek, elhatározza, hogy más irányba indul. Egyik éjszaka kocsijával elhalad egy baleset helyszíne mellett, és ekkor testközelből figyelheti meg, ahogy az elsőként megérkező paparazzik lefilmezik a sokkoló eseményeket. Ekkor jő az isteni szikra, Louis elkezdi felépíteni saját karrierjét, mint bűnügyi lesifotós, aki igyekszik minden komolyabb baleset, vagy bűntény helyszínére elsőként kiérkezni, és kincset érő videókat forgatni. Az anyagokat eljuttatja az egyik televíziós híradó műsorigazgatójának (Rene Russo), aki hamarosan nagy bizalmat kezd fektetni a férfi munkájába és személyébe. Ám ahogy Lou mászik felfelé a siker és a minőség ranglétráján, módszerei úgy kezdenek egyre inkább eldurvulni. És egy idő után már semmi sem szent. 

Na, nem mintha azelőtt bármi is szent lett volna a főhős számára. Mindössze arról van szó, hogy egy bizonyos ponton túl Lou olyan befolyást és hatalmat szerez magának a munkája által, aminek köszönhetően úgy irányítja az embereket, ahogy akarja. Hamarosan az egész város a lesifotós bábszínpadává válik. De idáig el kell jutni. És Dan Gilroy író-rendező tudja, hogyan. A művész olyan pazar fokozatossággal építi fel főhőse útját, Lou előretörését, és paparazzo énjének kiforrását, hogy az nemes egyszerűséggel földhöz vágja a nézőt. A kezdeti szerencsétlenkedés után Lou elkezd fejlődni. Figyel és tanul. Nem lankad, elszánt, és kegyetlenül céltudatos. Végül eljut a profizmusig, és itt, ezen a szinten, már semmi sem fontos a sztorin kívül. Az emberek csak tárgyak, eszközök. Tollak, amivel a főhős csekkjeire ráfirkantják az egyre inkább csillagászati magasságokba emelkedő összegeket. Lou nem szereti az embereket. És pont ezért tudja őket tárgyilagosan, ridegen irányítani. Tahó szemétláda, aljas tetű. Egy idő után pedig már a legnagyobb rohadék egész Kaliforniában. Mindeközben érintethetetlen marad, mert nem szegi meg a törvényt. Jogilag nem. Csak morálisan. És utóbbit nem büntetik. Ez a figura egyszerre meglepően szókimondó, ugyanakkor higgadt is, akár egy pszichopata. És tudod, mi a legijesztőbb az egészben? Az, hogy Lou szimpatikus...

A média a többi hírre fordított idő sokszorosát tölti azzal, hogy a nézőkhöz a lehető legközelebb megtörténő tragédiákról, véres balesetekről, és brutális bűntényekről beszél. Emiatt könnyen nevezhetjük a médiumokat, újságokat és tévécsatornákat aljas, hírhajhász, szívtelen emberek által működtetett gépezeteknek, pedig nem ők a hibásak. Hanem mi. A nézők. Mert ha nem lennénk kíváncsiak a mással megtörténő halálra, vérengzésre, és borzalomra, akkor nem ez folyna még a csapból is. Az aljas, kárörvendő nézőtömeg szüli az aljas, kárörvendő médiát. Gilroy az utóbbira fókuszál. Arra, hogy a tévécsatornák között azon megy a verseny, hogy melyikük híradója tudja közelebbről megmutatni a halálos balesetben elhunyt áldozat holttestét. És az író-rendező olyan szemtelen pofátlansággal áll a témához, ami előtt le a kalappal, de jó mélyen! Mert az Éjjeli féreg szemen köp minden értékrendet, minden méltóságot, és csak a jéghideg valóságot mutatja meg. Az elkeserítő fertőt, a vérre szomjazó világ tragédiáját. Kibaszott rohadékok örömtáncát.

Gilroy rendezői munkája lélegzetelállító. Ritkán látunk ennyire részletgazdag, ilyen mértékben átható atmoszférát megelevenedni a vásznon. A direktor egy neonba csomagolt, plasztik világot mutat be. Egy burkot, amelynek falain belül már a halál is mesterséges. Az érzelmek csináltak, az emberek kegyetlenek. A vezetékekkel gúzsba kötött, adótornyokkal teletűzdelt, villogó képernyők által rettegésben tartott város lehengerlő erővel emelkedik fel a mű során, és mi fokozatosan felfogjuk, hogy Dan Gilroy az utóbbi évek egyik, ha nem a legerőteljesebb emberiségkritikáját prezentálja. Emellett a direktor a vizuális megvalósításra is nagy mértékű gondot fordít. Képei nyersek, naturálisak, és kendőzetlenül regélnek fajunk bestialitásáról. A feszültség folyamatosan fokozódik, mígnem eljut arra a pontra, ahol már alig bírsz megülni a seggeden, olyannyira zúzza a testedet és az elmédet az eszelősen száguldó impulzusroham. Egy autós üldözés. Rövid, de hihetetlenül lendületes. Aztán a sokk. Az ember, aki haszonleső, sikerre éhes rohadékból gonosz démonná változik. Gyomros. K.O.

Jake Gyllenhaal jobbnál jobb alakításokkal bombáz bennünket az utóbbi években. Az utolsó műszak és a Fogságban után ismét nagyszerű teljesítményt mutat be, sőt, egyenesen élete alakítását hozza. Egyetlen szóban? Félelmetes. Több szóban? A főszereplő velőtrázó mélységekig merül a karakter világában azért, hogy a lehető leghitelesebb képet prezentálhassa erről az elcseszett figuráról. A végeredmény olyan jól sikerül, hogy az már szinte zavarba ejtő. Tényleg, nincs rá jobb szó, egyszerűen ijesztő. A mellékszereplők közül Rene Russo-t érdemes kiemelni, ugyanis a színésznő igazán hiteles produktumot nyújt a hírhajhász műsorigazgató szerepében.

Végezetül pedig a Birdmannek és a Whiplashnek csak annyit üzennék, hogy nagyon nem lesz könnyű. Borzasztó nehéz lesz túlszárnyalni ezt a zseniálisan mocskos, kegyetlenül őszinte, és rendkívül valóságos mesterművet. Mert az Éjjeli féreg ezidáig betonvastagon az év legjobb filmje! 10/10.