Még a 20. század javából származnak a magyar filmművészet olyan alkotásai, amelyekre igazán büszkék lehetünk. Már évtizedek óta nem sikerül megteremteni itthon egy olyan stabil filmipart, ami képes lenne évente nem több, de legalább 2-3 értékelhető mozgóképet tető alá hozni. A Magyar Nemzeti Filmalap azonban kiutat jelenthet, hogyha a befektetett pénzösszegeket jól használják ki az alkotók. Ilyen támogatással jöhetett létre Szász János produkciója, A nagy füzet, ami első magyar műként győzedelmeskedett a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon, és nem mellesleg idén ez a mű indul az Oscar-díjért hazánk színeiben. Hosszú idő óta először kilátásba helyezhetünk valamiféle pislákoló reményt. Apró, alig látható, tényleg takaréklángon ég, de attól még remény.

Az Agota Kristof regénye alapján készült és az író emlékének ajánlott mű története a II. világháborúba helyeződik ( a regényt még nem olvastam, de úgy hallottam, hogy abban nincs konkretizálva, hogy melyik háborúról van szó, ez a film készítőinek ötlete volt ). A cselekmény középpontjában egy ikerpár ( Gyémánt László és Gyémánt András ) áll, akik sanyarú sorsútra kényszerülnek. Édesapjuk ( Ulrich Matthes ) elutazik a frontra, anyjuk ( Bognár Gyöngyvér ) pedig ezt követően a soha ezelőtt nem látott nagyanyához viszi a fiúkat, majd otthagyja őket, mondván, a biztonságuk érdekében. Nagyanyát ( Molnár Piroska ) viszont nem alaptalanul csúfolják boszorkának a városban. Az öregasszony házsártos és kegyetlen, csak akkor ad enni az ikreknek, hogyha megdolgoznak érte, de még a házba sem engedi be őket, hogyha nem végezték el a munkát. Tombol körülöttük a háború, ami talán még nagyobb súllyal nehezedik rájuk úgy, hogy földrajzilag távol vannak a világégés centrumától, szenvednek anyjuk hiányától, nagyanyjuk pedig terrorizálja őket. Nincs más hátra, elhatározzák, hogy megedzik a testüket, és aztán a lelküket is.

Szász János nem nagyképű rendező. Ezt bizonyította azzal, hogy a magyar filmkészítés egyedüli életképes módszerével készítette el A nagy füzetet. A titok nyitja a minimalizmus. Az egyetlen pont, ahol kicsit kilóg a lóláb, az a bombázás bemutatása, ahol máris érezhető az alacsony költségvetés, a komolyabb effektek sántítanak, de még itt is sikerül a remek operatőri munkával ellensúlyozni a negatívumot. A cselekmény folyásának nagy része alatt azonban kizárólag az érzelmek prezentálására fókuszál a direktor és az alapjában véve unalmassá válásra hajlamos történetet apró figyelmességekkel képes remek teljesítménnyé varázsolni. Ilyenek az apró vizuális betétek, mint például a nagy füzet sarkán pörgő, gyilkolászós rajzfilm, a zseniális vágás és kamerabeállítások, valamint a dinamikus, még ebben a depresszív környezetben is élettel teli fényképezés.

A történet középponti eleme az érzelmek kiirtása. Ezért is fontos, hogy Szász János odafigyelt az emocionális mozzanatokra, ugyanis így hatásosabb a folyamat, ahogy az ikrekből fokozatosan eltűnnek az érzelmek. Gyakorlatilag szociopatát csinálnak magukból, hogy eltudják viselni a 20. század legsötétebb korszakát, ami vért és halált okádva tombol körülöttük. Nagyon fontos megemlíteni, hogy a forgatókönyv eszméletlenül merész, a gyerekeket olyan szituációkba helyezi, amelyekhez hasonló húzásokat az erkölcsileg teljesen félrekalibrált magyar film- és médiavilág számos figurája nem mert volna meglépni. Ilyen a kádas jelenet, a tűzhely felrobbantása, vagy a kerítésnél való taktikázás a film végén. De én még annak is örültem, hogy a káromkodást megkívánó mondatokban igenis elhangzik egy-egy picsa vagy fasz ( mondjuk nem a gyerekek szájából, de ez igazából mindegy ), és nem valami erőltetett kutyafülét mondanak helyette. A fiúk narrációja ügyesen van megírva, tetszett, hogy a szöveg valóban olyan, ahogy azt egy tízéves kisgyerek mondaná.

Viszont tény és való, hogy az emocionális önleépítés ellenére egy idő után unalmassá válik A nagy füzet. Ezt fájó volt tapasztalnom, ahogy azt is, hogy a produkció körülbelül harminchárom és fél potenciális befejezéssel rendelkezik. Amikor azt hiszed, hogy na most véget ér a film, ez a tökéletes befejezési pont, na akkor van még hátra negyven perc. És ezt követően kb. hárompercenként van olyan érzésünk, hogy a mű véget ér, ám csak azért is megy tovább. Öröm az ürömben, hogy a végső, valódi zárás tényleg a legjobb mind közül.

A Gyémánt-fiúk játéka életkorukhoz képest egészen jó, bár néha azért nagyon csúnyán kilóg a lóláb, bár legalább ennyiszer meg is lepődünk a gyerekek tehetségén. Ulrich Matthes mondjuk, hogy nem kockáztat eleget, és inkább biztonsági színészkedést alkalmaz, Bognár Gyöngyvérnek pedig szimplán csak nincs elég ideje kibontakozni. Viszont az ok, amiért a fenti negatívumok egyáltalán nem érdekelnek minket, az a lassan 68 éves Molnár Piroska, aki minden túlzás nélkül vérfagyasztó, egyszerűen lenyűgöző a történelem egyik legsötétebb korszakát megélő, mindkét világháborút megtapasztaló és ebbe megcsömörlött Nagyanya szerepében. Már nem azért, de hogyha tavaly Emmanuelle Riva Oscar-jelölést kapott a Szerelemért, akkor...khm... na mindegy.

A nagy füzet egyik legfontosabb üzenetét, ami az ikrek testi-lelki önsanyargatásában is megnyilvánul, a film készítői egy csodálatos szimbólummal fejezik ki. Ez nem más, mint a szomszédasszony figurája, akiről a fiúk úgy tudják, hogy vak és süket, majd a mű végén kiderül, hogy a nő teljesen egészséges. Mert a háborút csak úgy lehet épp ésszel kibírni, hogyha az ember befogja a fülét és a szemét, és hagyja, hogy a világégés hullámai összecsapjanak a feje fölött. A nagy füzet nem hibátlan mozgókép, de jó csapásirányt mutat az elkövetkező hazai művek számára, amelyet remélhetőleg a hamarosan érkező Isteni műszak épít tovább. 8/10.