Ösztönszerűen vágtam bele a BBC America sci-fi alapokon nyugvó thrillersorozatába, gondoltam, jó lesz ez nekem. Feltételezésem be is igazolódott, hiszen az Orphan Black első évada, amelyről itt áradoztam, masszívan lenyűgözött, egészen kivételes élménnyel ajándékozott meg. Nem is volt kérdés, hogy azonnal belevágok a második felvonásba, és miközben elindítottam a darát, erősen reménykedtem abban, hogy ez a szezon sem fog csalódást okozni, és az Orphan Black végleg bebetonozódhat kedvenc sorozataim közé.

És bebetonozódott.

Spoilerek akadnak, sajnos azok nélkül nem tudtam volna érdemben megírni a posztot.

Az első évad befejezése után nem tudtam így nyilatkozni, de most már bátran mondhatom, hogy a nyitószezon az alapozásról, a bemutatkozásról szólt. Kiváló expozíciója egy a jövőben remélhetőleg nagyszabású formában kiteljesedő történetnek. Mert a második felvonás továbblép, és igazából itt válik nyilvánvalóvá, hogy a készítők nemcsak egy elmés felütéssel és néhány remek karakterrel rendelkeztek, hanem messzemenőbb elképzelésekkel is azt illetően, hogy milyen irányba áramoltassák tovább a cselekményt. A második évad mélyít, még egy réteggel beljebb enged minket a sztori komplex egészébe, és teszi ezt úgy, hogy nagyon kevés kérdésre ad egyértelmű választ. Inkább jellemző, hogy korábban felvetett konfliktusokat alakít, formál tovább, így azok sokrétűbbé, elgondolkodtatóbbá válnak a néző számára

Továbbra is a paranoia és a bizonytalanság párosa húzza-vonja a szálakat, hiszen nem tudjuk, kitől is kellene igazán féltenünk hőseinket. Egyre több versenyző száll harcba a posztért. Jelen van az első évadban csupán egyetlen kétes ember által képviselt csoport, a tagjait proleteánsoknak nevező vallási fanatikus réteg. Aztán természetesen továbbra is központi szerep jut a Dyad csoportnak, ami, ahogy Mrs. S fogalmaz, hidra, és valóban, több feje van a szörnyetegnek. De vajon melyik a legveszélyesebb, és melyikben lehet megbízni, ha egyáltalán van ilyen. Dr. Leekie rokonszenves kisugárzással bír, de vajon mi rejtőzik a segítőkész mosoly mögött? Rachel, aki ugye az egyik klón, rideg és távolságtartó továbbra is, bár időnként meg-megnyílik személyiségének érző vonulata. Mindenesetre tőle valamilyen mértékben biztosan tartani kell. És a szezon közepetáján feltűnik egy hölgy is, akiről sokáig nem tudunk meg semmi használhatót, így gyanakvóan viszonyulunk hozzá. Ez a Dyad, de ez még nem minden. Egyre több szó esik ugyanis arról a bizonyos LEDA-projektről, amelynek mibenléte nagyon homályos, a készítők inkább csak morzsákat dobálnak, érthető, hogy a nagy dobásokat későbbre tartogatják, ám az biztos, hogy súlyos titkok lapulnak a háttérben. A klónsztori eredetét ugyanis továbbra sem ismerjük csak egy-egy feltáruló, ám aprócska részlet segít a kirakósban, ami majd valamikor a széria jövőjében válik teljessé, legalábbis remélhetőleg.

A karakterek már az első szezonban is igazán érdekesek voltak, ám az alkotóknak van még mit mesélniük a figurákról, amelyek a történethez hasonlóan szintén mélyebbé, rétegesebbé válnak ebben az évadban. Kezdjük a klónokkal. A széria kreátorai azt mondták egy interjúban, hogy a főhősnő, tehát Sarah útja a történetben egyfajta felnőtté válás, és ezt abszolút meg lehet erősíteni, hiszen már sehol sincs az a züllött, deviáns, és közönyös lány, akit az első szezon elején megismertünk. Sarah most már érzi a kockázatot, felfogja tettei súlyát, és nem rejtőzik el a bűntudat elől sem. Természetesen fontos szerep jut neki anyai minőségében, hiszen kislánya, Kira az Achilles-sarka, és valóban eltudjuk róla képzelni, hogy az egész világot felégetné, ha arra lenne szükség ahhoz, hogy a gyerek biztonságban legyen. Az ilyen attitűd mindig szimpátiát vált ki a nézőből. Cosimát betegsége és Delphine-hez fűződő szerelme segítenek jobban megismerni. Előtérbe kerülnek a lány kételyei, határai, és lojalitása is. Alison házassági válságba kerül, és lenyom egy amolyan Orphan Black-re szabott amerikai szépség-kört, hogy végül megtalálja önmagát. Helena nagyon sokszor a korábbiaknál jobban kitárulkozik, ám továbbra is érezzük vele kapcsolatban a kiismerhetetlenség ijesztő jelenlétét. Hiába, nem lehet kitalálni, mi jár a nehéz múltú klón fejében. 

A sorozat cselekményét öngyilkosságával beindító Beth Childs nyomozó egykori társa, Art, ezúttal kevesebb teret kap, ám amikor jelen van, nem érezzük fölöslegesnek, régi ismerősként köszöntjük újra. Kicsit más a helyzet, legalábbis kezdetben, azzal a csávóval, akinél Sarah-ék meghúzzák magukat a Dyad elől való menekülés során, és akiről kiderül, hogy Kira apja. Ez a srác, nevesítve Cal, kissé erőltetett, eléggé hiteltelen módon keveredik bele a történet sodrásába. Nincs vele komoly baj aztán, a bevezetése sikerült erőtlenre. Nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy nehéz elhinni, hogy ennyire könnyen beadja a derekát annak a nőnek, aki nyolc éve elcsalt tőle egy komolyabb vagyont, ráadásul ebben az időben egyáltalán nem is értesítette arról, hogy van egy lánya. És ő ugye nem látta az előző részeket, nem tudhatja, hogy Sarah megváltozott. Na, de ez azért nem vészes, egyszeri negatívum, meg amúgy is eltudom képzelni, hogy a későbbiekben magyarázatot kapunk Cal nagyfokú hajlandóságára (mármint azon túl, hogy gerjed Sarah-ra). Aztán ott van Felix, Sarah meleg mostohatestvére - továbbra is Jordan Gavaris egészen zseniális alakításában - aki megmarad a széria egyik legszimpatikusabb és legszórakoztatóbb mellékalakjának. Jobban megismerjük Mrs. S-t is, előtérbe kerülnek a nő titkai és motivációi. Teljes képet azonban egyelőre nem kapunk róla.

Az évad rendezői szempontból is legalább olyan fasza, mint amilyen a nyitószezon volt. Továbbra is hihetetlen munkát végeznek a kamera mögött helyet foglaló művészek (John Fawcett, T.J. Scott, David Frazee, Helen Shaver, Brett Sullivan, Ken Girotti). Nem az nagy szám, amit csinálnak, hanem az, ahogy csinálják. Ugyanazt a színésznőt többszörösen belepakolni egy jelenetbe nem egy nagy dolog, ilyet azért bőven láthattunk már a múltban, viszont ennyire hitelesen és ilyen pofátlanul stílusosan még senki nem főzte meg ezt az érdekfeszítő receptet. A készítők soha nem az egyszerűbb utat választják, sőt, mintha szándékosan újabb és újabb kihívásokat keresnének, olyan jelenetkompozíciókat, amelyeket nehéz hatásosan megvalósítani, ám ők most megcsinálják. És tényleg megcsinálják, mindig sikerrel járnak. Emellett pedig elképesztő tempóval, magával ragadó, feszes ütemmel, és stílusos narratívával tálalják a sztorit, így a néző nem győzi azonnal indítani a következő epizódot. Ez a jó sorozat legfőbb vonása. Nézeti magát.

Meg kell még említeni a humorvilágot, ami továbbra is jelen van, de ezúttal is csak minimális mértékben, ám a tökéletes pontokon bevetve. Ezúttal inkább fekete komédia jellegű poénokkal találkozhatunk, sőt, az egyik epizódban a készítők meglépnek egy egyenesen parodisztikus húzást, ami viszont egyértelmű szándékossága okán egyáltalán nem kínos, ám annál szórakoztatóbb.

Tatiana Maslany továbbra is minden egyes képkockájában lenyűgöző teljesítményt nyújt. Elképesztő, hogy mennyire tehetséges ez a csaj, minden egyes karakterét kiváló, mély színészi játékkal kelti életre, és hangját, arcát, illetve mozgáskultúráját gondosan az egyes figurákhoz idomítva gondoskodik arról, hogy jóformán ne is tudatosuljon bennünk, hogy ugyanazt a színésznőt látjuk minden klón szerepében. Maslany az önmagával közös jelenetekben is kiválóan megállja a helyét, hiszen a karakterei közötti érzelmeket nagyszerűen prezentálja. Ez nyilvánvalóan nem egyszerű, pláne akkor, hogyha nem a másik szereplővel kell játszania (az azért kurva nehéz lenne :D), hanem a dublőrével.

Az Orphan Black második évada bebizonyította számomra, hogy nem csupán egyszeri csodáról van szó. A készítőknek tervük van, és én már alig várom, hogy láthassam a kirakós újabb részleteiről lehullni a leplet. Áprilisban folytatódik. A második szezon is simán 9,5/10.