"Gonosz vagy, Rosie Dunne." Így nyilatkozik a főhősnő legjobb barátnője a játékidő derekán, és itt éreztem azt, hogy végre valaki valami olyasmit mond ebben a filmben, amivel egyet tudok érteni. Egy kis módosítással persze, mert szerény véleményem szerint Rosie-ban nincs rossz szándék, szegénykém egyszerűen csak lökött. Nem, nincs szívem valami csúnyább jelzőt használni. Na szóval ez a helyzet, de mint mindent, ezt is illik az elején kezdeni...

Ez is úgy lett bestseller, hogy nekem fel sem tűnt. Mindig így vagyok a kiemelkedően népszerű regényekkel. Csak akkor figyelek fel a létezésükre, amikor a metrón már minden második ember olvassa őket. A szürke ötven árnyalatára én magam természetesen nem pazaroltam az időt, gondoltam, olvasok inkább Jo Nesbo-t. Van egy olyan érzésem, hogy az többet ér. Na mindegy, a lényeg az, hogy itt van ez a könyv, ami a hírek szerint nem több egy mutatós borítóval ellátott pornónál, és amiből most filmet készítettek. Fagyos rettegéssel vegyes kíváncsisággal ültem be a sajtóvetítésre. És valóban, ez a produkció nagyon rossz, ám szerencsére mégsem olyan módon, mint ahogy azt vártam. 

Amikor a negyedik évad téli szünetre ment, megvoltam bolondulva, hogy láthassam már a folytatást, hiszen a halálhörgések és az egymást érő drámai csúcspontok moraja napokig visszhangzott a fülemben az évadfélzáró epizód megtekintését követően. Az ötödik szezontól is valami hasonlót vártam, ám amikor december elején elérkezett a téli szünet, a készítők meglehetősen erőltetett módon igyekeztek hatást csiholni a történetből, és habár a 8. rész nem volt rossz, azért mégis eléggé keserű szájízt hagyott maga után. Éppen ezért kicsit kedvetlenül, vonakodva álltam neki a téli szünetről visszatérő The Walking Dead első idei epizódjának.

Ám amit kaptam, az már néhány perc után magával ragadott.

Nem úgy viszonyulok a Wachowski-testvérek munkásságához, mint ahogy azt a legtöbben teszik, hiszen a Mátrixot nem kedvelők minden bizonnyal meglehetősen kicsi csoportjához tartozok. Ugyanakkor a rendezőpáros Tom Tykwerrel közös, anyagi szempontból megbukott, és amúgy is kissé megosztónak nevezhető alkotását, a monumentális Felhőatlaszt igazi mesterműnek tartom. Mivel a jelenhez utóbbi mű áll közelebb, természetesen nagyon vártam a Jupiter felemelkedését, mert bíztam benne, hogy a Wachowski-kreativitás a lehető legjobb minőségében fog érvényesülni benne. A negatív kritikák sem tudtak elrettenteni.

És a játékidő egy bizonyos pontjáig úgy is tűnt, hogy nekem lesz igazam. De aztán...

Többféleképpen lehet viszonyulni a háborúhoz, a terrorizmus képezte problémához, és az USA külpolitikájához, illetve hadászati lépéseihez. Szkeptikusan, naivan, szentimentálisan, nemtörődöm, vagy éppenséggel kiegyensúlyozott módon. Chris Kyle a szentimentális vonal dühös vonulatát választotta, miután az ártatlan amerikai életeket követelő merényletről szóló tévéközvetítést nézve az agyába szállt a vér.

Elmondható, hogy Spongyabob és barátai, valamint az ő tengerbiológiát lépten-nyomon megcáfoló/figyelmen kívül hagyó kalandjaik mára már a popkultúra szerves részévé váltak, elsősorban természetesen a népszerű rajzfilmsorozatnak köszönhetően. Amikor találkoztam az új, Ki a vízből! alcímmel ellátott mozifilm előzetesével, őszintén szólva egészen meggyőzött, amit láttam. Persze, nyilvánvaló volt, hogy baromság lesz, ám ez nem feltétlenül egyenértékű a rosszal. Az IMDB-n való 8,1 pontos nyitását elnézve simán feltételeztem, hogy ez lehet 2015 Lego-kalandja. Aztán amikor néhány száz plusz szavazat után majdnem egy egész pontot zuhant az átlag, komolyan kételkedni kezdtem. A végeredmény valóban nagyon távol áll a Legótól, ám egyáltalán nem nevezhető rossznak.

Bár a nem rossz ezen film esetében kétségtelenül másképp értendő, mint általában.

A Disney 1996-ban a gótika Párizsába utazott, hogy ezáltal megszülethessen a neves stúdió animációs sorozatának egyik, ha nem a legkomorabb, és minden kétséget kizáróan legalulértékeltebb darabja.

Eléggé bosszankodtam, amikor kiderült, hogy Damien Chazelle várva várt rendezése a CineFest azon szakaszában kerül bemutatásra, amikor én már rég elhagytam a fesztivál vonzáskörzetét. Megbékéltem a gondolattal, hogy közel fél évet várnom kell a produkcióra, de most már tényleg itt van, teljes valójában.

A Whiplash-t megelőzte a jó híre, ám szerencsére nem kellett csalódnom a produkcióban.

Az egyén számára gyakran elképzelhetetlen, hogy nem ő a világ közepe. Hogy a történések, a környezet elemei, és a körülötte mozgó személyek nem körülötte forognak. Úgy gondolja, mindenki állandóan őt figyeli, méregeti, és őróla formál véleményt. Mintha a többiek számára nem létezne semmi egyéb a világon, csak és kizárólag ő. Ha nem is mindig, de legalábbis időnként mindannyian beleesünk abba a hibába, hogy így gondolkodunk. Nem kizárt, hogy valamiféle életrevalósági szintet mérhetünk azáltal, hogy megfigyeljük magunkon, milyen gyakran elemezzük ilyen módon a környezetünket. Semmiképpen sem előnyös, ha minden kétséget kizáróan úgy gondoljuk, hogy mások számára is körülöttünk forog a világ. Nem jó, hogyha ravasz rókának tartjuk magunkat, miközben nem vagyunk többek egy kétbalkezes majomnál.

Öt évvel a Sivár vidék után, mielőtt húsz esztendőre eltűnt volna, Terrence Malick megrendezte második nagyjátékfilmjét, amely illeszkedett az ekkor még meglehetősen rövid sorba, hiszen a nézők a rendező előző produkciója után pont valami olyasmit várhattak, mint amit a Mennyei napok képében kaptak.