Amikor a negyedik évad téli szünetre ment, megvoltam bolondulva, hogy láthassam már a folytatást, hiszen a halálhörgések és az egymást érő drámai csúcspontok moraja napokig visszhangzott a fülemben az évadfélzáró epizód megtekintését követően. Az ötödik szezontól is valami hasonlót vártam, ám amikor december elején elérkezett a téli szünet, a készítők meglehetősen erőltetett módon igyekeztek hatást csiholni a történetből, és habár a 8. rész nem volt rossz, azért mégis eléggé keserű szájízt hagyott maga után. Éppen ezért kicsit kedvetlenül, vonakodva álltam neki a téli szünetről visszatérő The Walking Dead első idei epizódjának.

Ám amit kaptam, az már néhány perc után magával ragadott.

A nyitóképek kissé szürreális hatást keltenek, miközben a néző úgy gondolja, az előző rész tragédiájának utóhatását látja. Ám néhány képkocka nem illik bele ebbe a képbe. Ám akkor mi történik? Ezen gondolkodunk, miközben szinte már rendszertelennek ható egymásutánban váltakoznak a jelenetek, vagy inkább jelenések. Aztán felcsendül a jól ismert és imádott főcímzene. Ekkor már nagy érdeklődéssel figyeltem a képernyőt.

Ezt követően a lineáris, közérthető cselekmény is tiszteletét teszi. A csapat kettéválik, Rick, Tyreese, Glenn, és Michonne Noah vezetésével egy vélt menedékhely felé tartanak, ám amikor odaérnek, pusztulás nyomait találják. Ezt követően megkezdődik a gondolkodás. Vajon mitévők legyenek? Noah viszont eközben mindenáron megakarja nézni családja házát, bár sejti, hogy odabent csak szenvedést talál. Tyreese vele tart.

Ez az epizód eléggé egyedinek nevezhető a sorozat főáramának szempontjából. Egy kicsit elmélyülős, gondolkodós részről van szó. Persze, gondolati tartalom eddig is volt dögivel a széria epizódjaiban, ám ezúttal olyan az összhatás, mintha a történet egy elvontabb, spirituális síkon zajlana, ahol tiszteletüket teszik a múlt szellemei, és a világ romlottsága. Természetesen az egész megmagyarázható a realitás talaján, de ebbe nem mennék bele mélyebben, mert az már spoilerezés lenne, a lényeg mindenesetre az, hogy az alapötlet, ami köré csoportosul ez a negyven perc, egyszerűen kiváló.

A világ romlottsága. Na de ezúttal milyen értelemben? A The Walking Dead soha ezelőtt nem reflektált ennyire erősen a szó szoros értelemben vett, apokalipszis előtti világra. A Tyreese emlékeiből felhangzó rádióhíradók rémes szólamai lengik be a légkört, és ezzel tulajdonképen egyértelművé válik, hogy ez a bolygó a csodálatos uralkodó fajának köszönhetően már a zombik előtt is szar hely volt, mindössze a kontextus változott.

Természetesen van azért durvulás is, a maszkmesteri munka ismételten egészen kiváló, Greg Nicotero rendezése pedig egyenesen mesés. Nagyon érzi a csávó a cselekmény dinamikáját, és miközben hatásosabbnál hatásosabb megoldások keretein belül prezentálja emlékezetes képkockák egész sorát, sikerül tökéletesen megkomponálnia a hihetetlenül mély szomorúság jegyében a néző lelkét marcangoló atmoszférát.

Rick szakálla megint nőtt egy méretet, tekintete továbbra is sugározza a gyilkos tragikumot. Glenn még mindig irritáló, Chad L. Coleman pedig óriásit parádézik Tyreese szerepében. És mindeközben igazából egyetlen kérdés lebeg hőseink és a nézők előtt. Számít-e egyetlen halál ebben a rothadástól bűzlő, kipusztult világban? Számít-e még egy tragédia, még egy veszteség? Igen, ezen tényleg elgondolkoznak. És végül levonhatjuk a végkövetkeztetést. Számít. Igenis, minden egyes halál mocskosul számít. 9/10.