A Disney 1996-ban a gótika Párizsába utazott, hogy ezáltal megszülethessen a neves stúdió animációs sorozatának egyik, ha nem a legkomorabb, és minden kétséget kizáróan legalulértékeltebb darabja.

A történet a kései középkor Párizsában játszódik, központi eleme pedig nem más, mint a Notre Dame. A torony rejtekében él a torzszülött Quasimodo, akinek feladata a harangozás, ám ő ennél többre vágyik. Gazdája, a város főbírója, Frollo, azonban nem engedi őt a templom falain kívülre. Amikor a farsang csábításának engedve Quasimodo mégis lemerészkedik a városiak közé, nagyfokú megaláztatásban részesül, ugyanakkor találkozik a szívét azonnal megragadó, gyönyörű cigánylánnyal, Esmeraldával. Így kerül szembe gazdájával, aki a cigányokra ártó teherként tekint, és feltett szándéka, hogy kiirtja őket.

A meglepően komplex tartalom az, ami igazán megragadóvá teszi ezt a történetet. Disney-rajzfilm létére A Notre Dame-i toronyőr meghökkentően mélyen beleássa magát a fajgyűlölet témakörébe, amiről mindent egybevéve elmondható, hogy a film főkonfliktusaként funkcionál. Emellett előkerül a vallás is, megpendül Isten létezésének kérdése is, illetőleg a történelem visszatérő problémája, tragédiája, ami az elfogult, magukat indokolatlanul sokra tartó emberek a hit álarca mögé bújtatott rémtetteit jelenti. Továbbá kimondásra kerül a tény, miszerint nem mindegy, hogy veled vagy rajtad röhögnek-e az emberek, és ezzel rá is kanyarodnék a főhős figurájára. Quasimodo szégyelli a külsejét, mert jogosan úgy véli, hogy a nép normális külsejű tagjai nem tartanák sokra, megvetnék, elítélnék az arca, és púpos teste miatt. Nyilvánvaló, hogy a történet fő mondanivalója a belső szépség fontossága, ám az összkép azért korántsem ennyire egyszerű. Quasimodo torz külseje egyfajta szimbóluma a tömegtől különb, a szabványemberek közül kilógó, különleges személyiségnek. Habár a főhős ronda, kimagaslik az átlagos, ostoba párizsi nép forgatagából különösen igaz szíve és ártatlansága okán. Nagyszerű húzás, hogy a cselekmény nem ringatja magát a naivitás karjaiba, és nem egyfajta nevetségesen irreális végkifejletet kanyarít a sztorinak, hogy a gyerekek jól aludjanak. A szörnyeteg nem kapja meg a szépséget, ám miután bebizonyítja, hogy csúf külseje mögött igazi hős rejtőzik, övé lesz a világ, vagy ezesetben Párizs szeretete, amire oly régóta áhítozott már.

Gary Trousdale és Kirk Wise rendezők meghökkentően sötét hangulattal töltik fel a produkciót, valóban, a Disney gyárából ritkán gördül ki ehhez foghatóan komor alkotás. Az atmoszférát nagyszerű jelenetkoreográfiák táplálják, amelyekben tökéletesen érvényesül a mély tartalom, amelynek élét csak időnként, a szükséges pontokon csorbítja egy-két visszafogottabb, ám kétségtelenül jól működő poén a Quasimodo előtt életre kelő vízköpők részéről. Az animáció nagyon szép, a korabeli Párizs kialakítása részletgazdag és szemkápráztató, a történetet élénkítő színvilág pedig csodálatos. Hozzá kell tenni, hogy a film hangulati világához alkalmazkodva ez utóbbi főleg sötétebb árnyalatokból tevődik össze, ám ezek hihetetlenül jól működnek a produkció összképében. A karakterek kidolgozására leginkább az emlékezetes szó illeszthető, hiszen elég egyszer látni az alkotást, a figurák azonnal beleégnek a néző agyába. Quasimodo torz, ám rokonszenves kisugárzása, Esmeralda rajzfilmtávlatokban mért tökéletes szépsége, és Frollo őrülettel vegyesen gonosz tekintete egyaránt megragadnak az ember emlékezetében. Alan Menken filmzenéje bivalyerős, csontig hatoló dallamokból tevődik össze, továbbá fontos megemlíteni még a dalbetéteket is, amelyek fantasztikusak. Mindegyiknek helye van a történetben, és elsöprő többségük tökéletesen hatásosnak bizonyul a cselekmény sodrásában. A kedvencem Frollo "csatája a kandallóval".

A Notre Dame-i toronyőr nagyszerű rajzfilm, az IMDB 6.9 pontja mérhetetlen alulértékeltségről tanúskodik. Fantasztikus alkotás, igazi mestermű! 10/10.