Eléggé bosszankodtam, amikor kiderült, hogy Damien Chazelle várva várt rendezése a CineFest azon szakaszában kerül bemutatásra, amikor én már rég elhagytam a fesztivál vonzáskörzetét. Megbékéltem a gondolattal, hogy közel fél évet várnom kell a produkcióra, de most már tényleg itt van, teljes valójában.

A Whiplash-t megelőzte a jó híre, ám szerencsére nem kellett csalódnom a produkcióban.

Andrew (Miles Teller) sikerre éhes dobos növendék, akinek motivációi nem alaptalanok, hiszen az ország legjobb konzervatóriumában tanul. Miután az ijesztő kisugárzással, és heves vérmérséklettel rendelkező Fletcher (J.K. Simmons) beveszi a srácot zenekarába, annak megrendítően sokat kell dolgoznia azért, hogy igazán jóvá váljon. A mester stílusa és oktatási módszerei stresszel és fájdalommal töltik fel Andrew napjait, ám ő a kínok ellenére sem hajlandó figyelmen kívül hagyni nagyra törő céljait.

Damien Chazelle szándékosan mélyről indítja filmjét, hogy a nézőnek legyen a későbbiekben viszonyítási alapja. Laposabbnak nevezhető alapfelállásból tereli a cselekményt a sorozatosan érkező csúcspontok felé, miközben rendezői munkája csak úgy sugározza magából a féktelen energiákat. Erőteljes kisugárzás, és feszes hangulat jellemzi a Whiplasht, annak pazar jelenetkoreográfiáit, a két központi szereplő közötti feszült viszony alakulásának bemutatását. Chazelle energikus produktumához hozzá tartozik a dinamikus kameramunka, illetőleg a képsorok sodrásába kiválóan belesimuló vágás tökéletes kihasználása. A karmester módszeresen halad előre, végül pedig hosszú és élvezetes zárójelenetet prezentál, ami fokozatos gondossággal felépített katarzisban teljesedik ki.

Az író rendező Andrew-t és Fletcher-t teszi meg műve sarokpontjaivá. A művész a két fontos karakterre fűzi fel a cselekményt, rajtuk keresztül mesél, minden mozzanatukkal közvetít, miközben a zene művészetébe enged kimért, ámde hatásos bepillantást. Andrew mániákusan sikerorientált zenész, amúgy meg egy antiszociális pöcs. Csak a dobolás létezik számára, és álmaiért hajlandó vért és verítéket ontani, a szó legszorosabb értelmében. Fletcher lépten-nyomon terrorizálja zenekarának tagjait. Kíméletlen, rideg stílusa van. Hóhérhoz hasonló atmoszféra lengi körül, és a zenészek félelemmel erősen vegyes tisztelettel néznek rá. Chazelle a két figura erőteljes közös jelenetein keresztül beszél valódi értékekről, igazi célokról, és durva áldozathozatalról.

Miles Teller nagyszerű játékot nyújt a főszerepben. A színész dinamikus, hiteles, érzelemgazdag alakítást prezentál. J.K. Simmons kapcsán abszolút igaznak nyilváníthatók a híresztelések, az aktor ugyanis minden arcrezdülésével elképesztően széles színészi eszköztárának létezéséről tesz tanúbizonyságot, miközben egészen hátborzongató erővel kelti életre a félelmetesen heves Fletcher figuráját.

A Whiplash erőteljes, a nézőt a játékidő gyakorlatilag minden pillanatában megragadó mű. Nem elég egyszer látni. 10/10.