Öt évvel a Sivár vidék után, mielőtt húsz esztendőre eltűnt volna, Terrence Malick megrendezte második nagyjátékfilmjét, amely illeszkedett az ekkor még meglehetősen rövid sorba, hiszen a nézők a rendező előző produkciója után pont valami olyasmit várhattak, mint amit a Mennyei napok képében kaptak.

A 20. század elején járunk. Bill (Richard Gere) egy chicagói gyárban dolgozik, ám miután összetűzésbe keveredik a műszakvezetővel, elmenekül. Húgával (Linda Manz) és a velük tartó Abby-vel (Brooke Adams) elindulnak új munkalehetőségekre vadászni. Egy gabonaföldig meg sem állnak. Itt tartózkodnak az aratás alatt végig. Bill dolgozik, Abby pedig megismerkedik a gazdag farmerral (Sam Shepard). A férfi beleszeret a lányba és marasztalni próbálja. Bill tanácsára végül mindhárman a birtokon maradnak az aratás befejezése után is. Csakhogy Bill is szereti Abby-t, és ezt egyre nehezebben tudja elrejteni. Félő, hogy a betegeskedő farmer előbb-utóbb meglátja a hátsó szándékot.

A Mennyei napok kissé unalmas film, ám ez talán nem is annyira meglepő egy olyan produkciótól, ami egy bizonyos, meglehetősen hosszú szakászban célirányosan a semmittevésről szól. Kontrasztba kerül a jelenség kétfajta eredete. Amikor nincs munkalehetőség, így az embereknek elfogy a bármihez való kedvük, illetve amikor olyan fokú a jólét, hogy nincsen szükség energiabefektetésre, nyugodtan lehet élvezni a boldog semmittevést. Eme tartalmi töltethez kapcsolódik végül a történet helyszíne, a világtól elzárt, puszta közepén álló ház és környéke. A természetben való, a nyüzsgő civilizációs közegek színtereitől távol maradó életvitel felerősíti az emberi kapcsolatok fontosságát, ám szomorú tapasztalat, hogy az emberek még ebben az állapotban sem képesek igazán mély viszonyokat kialakítani egymás között. Hiába a gyönyörű és sokrétű világ, ami körülveszi őket, megmaradnak egy felületes, buta faj képviselőinek. Végül azonban a forgatókönyv megbocsátó hangnemben beszél, hiszen a bűnt egyszerű emberi gyengeségként, kijavítható hibaként, az esendő lény botlásaként kezeli, és nem tulajdonít neki túl nagy súlyt, holott mi ezt várnánk tőle. Azonban a történet szereplői közül sokan nem értenek egyet a kishúg narrációján keresztül megfogalmazott gondolatokkal, és a végül kikerekedő tragikus él megidézi Malick előző munkáját, a Sivár vidéket.

Terence Malick a rá jellemző aspektusból szemléli az eseményeket. Ezúttal is különös hangsúlyt fektet a természetre, mint a cselekménynek kontextust adó közegre, arra a békés, harmonikus világra, amibe az ember minduntalan bepofátlankodik, hogy tönkretegye a tökéletes szépséget és egyensúlyt saját kicsinyes és kegyetlen játszmáival. A direktor rendszeresen elkap egy-egy szép képet a környéken feltűnő különböző állatokról. Ugyanolyan hangsúlyt fektet a legkisebb bogárra, mint a nyúlra, a kutyára, vagy éppenséggel a nagytestű bölényekre. A lényeg mindannyiuknál az, hogy nem emberek. Tiszta, a természetből egyenes úton fakadó, ártatlan lények, akik valami morbid vicc folytán mégis alárendelt szerepbe kényszerülnek a kétlábú szerencsétlenek mellett. A történet egy időben zajlik az I. világháborúval, és erre időről-időre emlékeztet minket a film, egy apokaliptikusabb beütéssel bíró képsor vagy a szövegkönyv egy-egy gondolatának formájában. Malick nagyszerű beállításait Néstor Almendros gyönyörű, méltán Oscar-díjas operatőri munkája kelti életre és tölti fel átható energiákkal, miközben Ennio Morricone egészen megindító dallamai szólnak, mint aláfestés. 

Richard Gere ekkor még nem volt sem ősz, sem pedig jó színész. A főszereplő nem nyújt kiemelkedő játékot, a korrekt szintet is csak épphogy sikerül megütnie. Brooke Adams már sokkal jobb, hiteles teljesítményt nyújt. Sam Shepard szintén egész szépen helytáll, bár emlékezetesnek éppenséggel az ő játékát se nevezném.

A Mennyei napok amolyan Terrence Malick-i módon különleges filmélmény. Amennyiben sikerül ráhangolódni a rendező világlátására, tartalmas másfél órában lehet része a nézőnek. 8/10.