"Gonosz vagy, Rosie Dunne." Így nyilatkozik a főhősnő legjobb barátnője a játékidő derekán, és itt éreztem azt, hogy végre valaki valami olyasmit mond ebben a filmben, amivel egyet tudok érteni. Egy kis módosítással persze, mert szerény véleményem szerint Rosie-ban nincs rossz szándék, szegénykém egyszerűen csak lökött. Nem, nincs szívem valami csúnyább jelzőt használni. Na szóval ez a helyzet, de mint mindent, ezt is illik az elején kezdeni...
Rosie (Lily Collins) és Alex (Sam Claflin) gyerekkoruk óta jó barátok, gimnazistaként pedig olyannyira szoros köztük a kötelék, hogy jóformán olyan, mintha együtt járnának. De nem, ők nincsenek együtt, annak ellenére, hogy a szemüket kiszúrja a köztük szikrázó szerelem. Inkább csak heccelik egymást azzal, hogy az osztály ügyeletes szupermodelljeivel mennek el a bálba, ahelyett, hogy együtt tennék ezt. Ennek az lesz a vége, hogy Rosie teherbe esik egy véletlenszerű szépfiútól, Alex pedig elrepül Amerikába nagymenőnek tanulni. Útjaik újra és újra keresztezik egymást, és hiába van egyik oda a másikért és fordítva, és ez hiába nyilvánvaló mindkettejük számára, csak azért is visszautasítják a közös boldogságot. Újra, és újra, és újra...
Lehet, hogy az eredeti regény jó, erről nem tudok nyilatkozni, az viszont hótziher, hogy ez a film pocsék forgatókönyvet kapott. Pocsékat, és ezt nem tudom eléggé kihangsúlyozni. Miről is van szó? Elvileg arról a konfliktusról, hogy lehet-e barátságból szerelem, illetve arról, hogy szabad-e valakit az álmai feladására kérni egy egészen másfajta cél elérésének érdekében. Oké, szóval érezhető, hogy erről akar szólni a fáma, ám amit összkép címén kapunk, az egy hiteltelen, bugyuta, és mérhetetlenül ostoba katyvasz, ami nem tesz jót a néző vérmérsékletének. Olyan az egész, mint egy léggömb, ami összevissza lebeg és emelkedik, mert nincsenek rajta súlyok, amik lehúznák a realitás talajára. A főszereplők buták. A történet legeslegelején nyilvánvalóvá válik, hogy megvannak vadulva egymásért, ám ahelyett, hogy ezt egymás karjába borulva ünnepelnék, mintegy szándékosan, egy jól kivehető hallgatólagos megállapodás jegyében rendszerint elkerülik a közös boldogságot. Az indokok pedig abszolút hiteltelenek. Meggondolatlan rossz döntések váltják egymást, amikor tulajdonképpen semmilyen probléma nem áll fenn. Ha akarnák, nyugodtan lehetnének együtt, de nem. Valamiért nem akarják, és sikítani tudtam volna a moziban, mert nem értettem az okaikat. Semmi sem állt az útjukban, de tényleg a világon semmi (maximum a világ legbadass-ebb informatikatanára, aki már azért is az igazgatói irodába küldi a gyerekeket, mert annyit mondanak, hogy franc... najó ez a vérszegény poénkodás helye volt, bocs). Csak és kizárólag ostobasággal magyarázható az a mérhetetlen sok hülyeség, ami történik hőseinkkel a cselekmény során. Módszeresen cseszik el az életüket a saját baromságuk miatt. És ettől nem lesz a történet tanulságos, ettől nem csapódik le az orrod előtt lévő érték megragadásának fontosságát szajkózó üzenet, hiszen a történetben nincs egyéb konfliktus, csak a főhősök hülyesége. Márpedig nehéz együtt érezni olyan karakterekkel, akik a jelek szerint valamilyen mazochista hajlamtól vezérelve, úgy tűnik, hogy szándékosan torkozzák le lépten-nyomon az élet %&Ł!-át. Lényeg a lényeg, régen idegesítettem fel magamat ennyire filmnézés közben. Aztán amikor már kezdtem megbékélni a dologgal, a forgatókönyv elkezd önmagán nevetni, vagy inkább gúnyolódni, majd a hibáinkból való tanulásra igyekszik felszólítani meglehetősen kevés sikerrel, de még így is lehetőség nyílik a meglepően korrekt befejezésre, aminek csak azért is élét veszik a legósdibb, legunalmasabb, legnyálasabb sablonnal, amit nyilván nem kell bemutatni senkinek, aki látott már romantikus vígjátékot életében. Végső soron olyan hatása van a cselekménynek, mintha titkon az egész arról szólna, hogy Gyerekek, ne igyatok sok alkoholt! Ezzel tulajdonképpen egyetértek, de a film szempontjából ritka hülyén veszi ki magát ez a benyögés a végén. Valahogy nem illik az összképbe.
Tehát ez egy romantikus vígjáték, bár bizonyos szakaszaiban inkább bélyegeztem magamban dramedy-nek. De most nem is a zsáner mibenléte a lényeg, hanem az, hogy igen, az Ahol a szivárvány véget ér rendelkezik humorvonulattal. Amiben vannak lehetőségek, hiszen amikor arra kerül a sor, a produkció kreatív, abszolút működőképes poénokkal operál, amiken gond nélkül tudunk jókat nevetni. A gond az, hogy eléggé ritkán kerül arra a sor. Mintha a készítők nem akarták volna kihasználni a történet egészen remek humorérzékét, jóformán mellékvágányra állították a dolgot, és emiatt ha visszatekintek az élmény egészére, úgy érzem, mintha az a néhány poénkodás csak muszájból lett volna beleerőltetve a filmbe, és a művelet mintegy véletlenül sült el úgy, ahogy, tehát nagyon is jól.
A margóra még egy keveset a mellékszereplőkről. ...Jaj...
Na jó, ennél azért többet. Szóval, Amerikát három figura képviseli, és az én olvasatomban nem kevés elfogultságról árulkodik az, hogy mindhárman gyökerek. Egyikük egy idegbeteg picsa, másikuk egy meglehetősen kétségbeejtő Quasimodo, a harmadik, egyjelenetes alak pedig egy nagyképű, sznob fotóművész. Mintha a készítők azt visítanák a vászon mögül, hogy az USA a hülyék hazája, ezzel bevonva a filmbe egy teljes mértékben fölösleges, sztereotip szálat. Aztán ott van Rosie faterja. Hát ez a csávó! A legmegengedőbb apuka a világon, az egyszer biztos. Ahelyett hogy lekeverne egy jó kemény atyai maflást a hülye lányának, amiért az szinte már hobbiból licitálja túl lépten-nyomon saját rossz döntéseit, mosolyog, és veregeti a vállát. Oké, hogy nem kell túl szorosan fogni a gyereket, de ez azért mégis túlzás. Ja, és a kislány. Milyen kislány? Hát az a kis szőke csaj (amúgy anyu meg apu is barna hajú), akit Rosie lányaként mutatnak be az alkotók, akiknek a későbbiekben sikerül a lehető legfelületesebb anya-gyermek kapcsolatot prezentálniuk, aminek okán a kiscsaj figurája nemhogy súlytalanná, hanem egyenesen fölöslegessé válik.
Mivel eddig csak érintőlegesen dicsértem a filmet, és többnyire inkább a negatívumokról regéltem, jöjjön néhány megbecsülendő pozitívum az Ahol a szivárvány véget ér tárházából! Nem a romantikus vígjáték műfaja az, amelyben a rendezők feszegetni szokták saját határaikat, és erről itt sincs szó, viszont elmondható, hogy a direktor, Christian Ditter, rendkívül fantáziadúsan áll alkotásához, és szinte minden jelenetben érezteti velünk kreativitását, ami egy ilyen történet mellett egyenesen mentőövként szolgál a számunkra. Technikailag szemrevételezve pedig egyenesen kifogásolhatatlan az összes képkocka. Az operatőri munka gyönyörű, a fények kihasználása és a színvilág megragadó csapatmunkában forrnak össze és lépten-nyomon lenyűgözik a nézőt. Hangulatfokozás szempontjából elmondható, hogy a betétdalok összeválogatása csillagos ötös munka, a produkció eme eleme számomra úgy csapódott le, mint a 100 perces játékidő egyértelműen legnagyobb pozitívuma. Ráadásul még az eredeti filmzene sem rossz.
Színészgárda. Vegyes saláta. Mármint minőségileg. A főszereplő Lily Collins például egészen zseniális. Nem vitás, egyenesen meglepő, hogy a színésznő egy nagyon rosszul megírt karakternek a bőrében képes ennyire kiválóan alakítani. A férfiszínészek castingján valószínűleg az volt a főkövetelmény, hogy "Legyél te a rövid szavatosságú Tom Welling, és akkor beszélgethetünk a szerepről!" Mert a hölgynézők számára minden bizonnyal megnyerő, hogy Sam Claflin végigcsillogtatja kerek szemeit a filmen, csak éppen a nagy sármőrködés közben elfelejt színészkedni. A Rosie gyerekének apját alakító Christian Cooke ha lehet, akkor még rosszabb. És igen, lehet. A mellékszerepekben látható aktorokra abszolút kár szót fecsérelni, hiszen elképesztően jelentéktelenek.
Kétségtelen, hogy nézhető film az Ahol a szivárvány véget ér. Vannak pozitívumai szép számmal, meg lehet benne találni az alkotói értéket, ráadásul nem is kell sokáig kutakodni utána. De a forgatókönyv minden egyes lehetséges aspektusból nézve vérzik. Ezer meg ezer sebből, és ami a legrosszabb, az az ostobaság, ami a lehető legidegesítőbb módon uralja a történetet. 5/10. De ha Valentin-napon mindenáron moziba kell menni, akkor még mindig inkább ezt nézzétek, mint A szürke ötven árnyalatát.
