A Disney animációs filmjeinek sora különféle kreatív alkotásokban bővelkedik, az eltelt évtizedekben nagyon sok fajta történet látott napvilágot a stúdió üzemében. Akadnak gyengébb darabok, ám szerencsére túlsúlyban vannak az igazán nagyszerű filmek, nem ritkák az igazi mesterművek. A Disney 1992-ben egészen Az Ezeregyéjszaka meséinek világáig ment, és elregélte egy utcagyerek és egy csodalámpa történetét, hogy ezzel megszülethessen a stúdió egyik legemlékezetesebb alkotása.

Sokan lenézik a műveltség és a tudás fontosságát. A fölösleges jelzővel dobálóznak, megszerzésük folyamatát időpocsékolásnak tarják. Ebben a rohanó világban, ahol az élhető életért minden percben keményen meg kell dolgozni, nincs idő és energia a kultúrára, a művészetre, a tudományokra, a különböző ismeretek összegyűjtésére. Pedig nem kizárt, hogy a válaszúthoz érkező ember számára nem fizikai ereje, vagy önéletrajzának minősége fogja meghozni a sikert, hanem az a tudás, amit elraktározott a múltban. Mert nem biztos, hogy a jövőt valami puccos állásinterjún írják, lehet, hogy a sors fordulásához egy televíziós műsor szignálja szolgáltatja az aláfestő zenét.

"A végén minden jóra fordul. És ha nem jó, akkor nyilván még nincs itt a vége."

Jó esetben az ember végül megöregszik. Abba az életfázisba jut, aminek békességéért, és szépségéért egész életében küzdött. Mérhetetlen lehet a csalódás, amikor a nyugdíjas évek mégsem úgy jönnek össze, ahogyan az a korábbi elképzelésekben megfogant. Amikor a vágyott környezet és társaság helyett kényelmetlen élethelyzetben ér az alkony. Ez az az idő, amikor nem szabad megijedni az újdonságtól, és bátran bele kell vágni a dolgokon való változtatás kockázatos, és izgalmas feladatának megoldásába.

Seth MacFarlane, a zseniális Family Guy egészen biztosan nem százas megálmodója 2012-ben hozta el nagyszerű vígjátékát, melyben ő kölcsönözte a hangját a címszereplő Tednek, a kanos, piás, drogos plüssmackónak. Az eszelős poénok és a remekül eltalált popkulturális utalások felejthetetlenné tették a produkciót. Idén végre megérkezik a második rész. És ez az előzetes, te jó ég, de faszára sikerült! Komplett vígjátékokon nem nevetek annyit, mint ezen a két és fél percen. Alig várom már a júniust! 

Ami gyerekként nézve szivárványszínben pompázó, gyönyörű édenkertnek tűnik, arról felnőttként szemlélve kiderül, hogy valójában sötét, kegyetlen dzsungel, ami lépten-nyomon megakar törni, és ha gyenge vagy, márpedig az vagy, akkor nagyon hamar el is éri a célját. Ezt követően egyfajta lélegző porhüvelyként járod majd az életed útját, üresen kongó, üreges testként, amiben nincs sem lélek, sem pedig szív. Ahhoz, hogy egy ekkora szakadékból felállj, hogy erőt kovácsolj gyengeségeidből és gondjaidból, mérhetetlen lelki és mentális erőre van szükséged. Arra, hogy képes legyél szembenézni a múltaddal, önmagaddal, és a világgal. És ha ez sikerült, akkor talán új életet tudsz kezdeni.

De előbb meg kell tenned a magad 1000 kilométerét odakinn, a Vadonban.

Brian De Palma és Al Pacino az 1983-as A sebhelyesarcú című gigamesterműben megmutatták, hogy nagyon jól értik egymást, és kiválóan tudnák közösen filmet készíteni. Ennek ellenére tíz év is eltelt, mire újra összefogtak. Ismételten gengszterfilmet alkottak, és habár a Carlito útja elmarad az egy évtizeddel korábbi remekműtől, azért így is elmondható, hogy kihagyhatatlan darab.

A különcség, ami gyakran magas intelligenciából vagy valamilyen nemű másságból fakad. Hogyha ehhez az állapothoz a zsigeri zsenialitás is társul, egészen érdekes csodabogarak tehetik tiszteletüket. A különcséggel azonban gyakran együtt jár a kirekesztettség is. És akit mindenki utál, és megvet...

...lehet az, aki végül megmenti a világot.

Az Alzheimer-kór egyfajta tabutéma társadalmunkban. Nem igazán szeretünk beszélni erről a súlyos, időskori betegségről, mert létezésének ténye, és bekövetkeztének előreláthatatlansága maró félelemmel tölt el bennünket. A kórban szenvedőnek maga a pokol, hogy lassacskán elveszít mindent, ami ehhez a világhoz kötötte, elveszíti önmagát. Ugyancsak pokol a hozzátartozók számára, akiknek hosszú évek óta ismert szerette egyik napról a másikra elfelejti, hogy kik is ők. A Julianne Moore-nak minden bizonnyal Oscar-díjat szállító Still Alice mer beszélni az Alzheimer-kórról.

Kevés félelmetesebb dolog van a világon a vakságnál. Elveszíteni az élet egyik legfontosabb ajándékát, a látás képességét... egyszerűen borzalmas. Rettegést kelt, és ha belegondolunk, hihetetlen, hogy milyen egyszerűen, akár egy aprócska baleset következtében is elveszíthetjük ezt az alapvető képességet, ami nélkül állandó veszélyben vagyunk. Szemünk fényének hiányában a sötétbe ragadva, biztos pont nélkül kell fogódzót találnunk az élet hirtelen sokkalta ridegebb árnyalatot öltő, formátlan díszletei között. Belegondolni is rossz. Nem tudni miért történik meg, lehet, hogy véletlenszerűen. Mindenesetre akiket ezzel a szörnyű csapással súlyt a sors, nem kizárt, hogy sokkalta teljesebb képet tudnak kialakítani a bátorságról annál, mint amit mi, többiek, a látás képességének birtokában megközelíthetünk.

Kettő nagyszerű évad után természetesen nagy érdeklődéssel vártam az eddigi utolsó szezont (a negyedik felvonás sajnos csak 2016-ra várható). Kíváncsiságomat csak fokozta, hogy számos negatív, csalódásról beszámoló véleményt olvastam a harmadik évadról.

Örömmel jelenthetem, hogy nem tudom osztani a negatív álláspontokat! (Az írás a második évad végére nézve spoileres!)