Kevés félelmetesebb dolog van a világon a vakságnál. Elveszíteni az élet egyik legfontosabb ajándékát, a látás képességét... egyszerűen borzalmas. Rettegést kelt, és ha belegondolunk, hihetetlen, hogy milyen egyszerűen, akár egy aprócska baleset következtében is elveszíthetjük ezt az alapvető képességet, ami nélkül állandó veszélyben vagyunk. Szemünk fényének hiányában a sötétbe ragadva, biztos pont nélkül kell fogódzót találnunk az élet hirtelen sokkalta ridegebb árnyalatot öltő, formátlan díszletei között. Belegondolni is rossz. Nem tudni miért történik meg, lehet, hogy véletlenszerűen. Mindenesetre akiket ezzel a szörnyű csapással súlyt a sors, nem kizárt, hogy sokkalta teljesebb képet tudnak kialakítani a bátorságról annál, mint amit mi, többiek, a látás képességének birtokában megközelíthetünk.

Frank Slade (Al Pacino) az Egyesült Államok hadseregének ezredese, aki rokkant nyugdíjba kényszerült vonulni, miután megvakult. Magának való, goromba, indulatos ember. Vele kell megbirkóznia a középiskolás Charlie-nak (Chris O'Donnell), aki hétvégi munkát keres, hogy a pénzből haza tudjon utazni karácsonyra. 300 dollár jár azért, ha felügyel az ezredesre egy hétvége erejéig. Frank nehézkes természetét leszámítva nem tűnik nagy ördöngösségnek a feladat, ám a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amikor a vak férfi közli Charlie-val, hogy utaznak. A furcsa páros New York-ba érkezik, ahol az ezredes alaposan kigondolt terveit szeretné kivitelezni.

Szoktunk dobálózni ezzel a jelzővel, ám el kell ismerni, hogy meglehetősen kevésszer jogos. Az, hogy gyönyörű. Márpedig az Egy asszony illata gyönyörű szép film. Nem is feltétlenül hirtelen robbanó katarzisokról van szó, hanem arról, ahogy ez a nagyszerű történet a lehető legmélyebb megfontoltsággal alkot kerek egészet. Fokozatosan felépített cselekmény során ismerjük meg hőseinket, és ugyanilyen lépcsőzetesen kerül bemutatásra kettejük kapcsolatának alakulása. Tanulnak egymástól, nevelően hatnak egymásra, miközben dilemmáktól sújtott, gondterhelt életük útját járják. Nem, a katarzis nem hirtelen robban. Igazság szerint folyamatosan jelen van. Ez a film egy nagyszabású, két és fél órás megtisztulás. Élet és halál, fény és sötétség kontrasztja magával ragadó, melankolikus tálalásmódban érvényesül, miközben a félelem egyre elhatalmasodó árnyékának feketeségében hangok, és illatok, mindenekelőtt illatok mutatják az utat a Paradicsom irányába, a gondjaitól megvakult ember számára. Ez az egész olyan mélységesen tiszta és őszinte, hogy az bizony könnyen csalhat könnyeket a néző szemébe. A fantasztikus szövegkönyv lélektani mélységekbe emelkedik, kivesézi a világ által megsebzett szerencsétlen belső világát, miközben átfogó világ-, és társadalomkritikát prezentál, ahogy fokozatosan kiélezi a cselekmény tartalmi töltetét az általa legfontosabbnak gondolt jelenségre, tulajdonságra, hatalomra. A bátorságra.

Mindennek a bátorság a kulcsa, ám ahhoz, hogy erre rájöjjünk, ahhoz, hogy valóban bizonyosságot szerezzünk, sok mindent kell megélnünk Frankékkel közösen. Martin Brest rendező szituációk, helyzetkoreográfiák, és dialógusok változatos skáláját zongorázza végig, hogy ezáltal végig fenntartsa a néző figyelmét. Jelenetről jelenetre más és más szempontból vizsgálja a történet karaktereit, és fő üzeneteit. A direktor erőteljes atmoszférát teremt, tökéletesen alkalmazza az érzelmeket, és igazán energikus, megrendítően hatásos képsorokat prezentál. Mindeközben Brest még arra is képes, hogy csúcsra járassa filmje melankolikus felhangját, amihez bátran, és leleményesen használja fel Thomas Newman hihetetlenül gyönyörű filmzenéjének nagyszerű dallamait. Különösen nagy szó, hogy a finálét a karmester kiválóan súlyozott szentimentalizmussal táplálja. Nem viszi túlzásba az érzelgősséget, megtartja a történet hitelét, az élét, az erejét, és a két és fél óra alatt összegyűjtött energiákat és érzelmeket, amelyeket a hatásosabbnál hatásosabb jelenetek során elraktározott, pazar légkörkoktéllá kovácsolja össze, és benedvesíti a szemeidet.

Al Pacino, mint oly sokszor, ezúttal is élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja, ám őszintén megmondom, hajlok arra, hogy a színészlegenda eme produktumát tartsam a legeslegkiválóbbnak a vetélytársakat bőségesen nyújtó életmű tárházából. Pacino a gorombaságot, a rettegést, és a kitartást egyesíti olyan érzelembombává, amiért cserébe valóban egy Oscar-díj a minimum elismerés. Lélegzetelállító. Chris O'Donnell természetesen lemarad főszereplőtársa mellett, ám ettől függetlenül elmondható, hogy a színész összességében nézve méltó partnere Pacino-nak. Produktuma erőben elmarad ugyan, ám lelkesedésben közel sem. Hitelesen mutatja be a gondterhelt, határozatlan fiú jellemrajzát.

Az Egy asszony illata fantasztikus film. Magával ragadó, értékes alkotás, ami igazán mélyre nyúl, és a lelked mögöttes rétegeiben mozgat meg, őszinte érzelmekkel tölti fel megfáradt lényedet. Ennek a filmnek szíve van. 10/10.