A Disney animációs filmjeinek sora különféle kreatív alkotásokban bővelkedik, az eltelt évtizedekben nagyon sok fajta történet látott napvilágot a stúdió üzemében. Akadnak gyengébb darabok, ám szerencsére túlsúlyban vannak az igazán nagyszerű filmek, nem ritkák az igazi mesterművek. A Disney 1992-ben egészen Az Ezeregyéjszaka meséinek világáig ment, és elregélte egy utcagyerek és egy csodalámpa történetét, hogy ezzel megszülethessen a stúdió egyik legemlékezetesebb alkotása.
Fáj a szultán szíve Agrabah-ban, mert lánya, Jázmin, sorra utasítja el az előkelő kérőket. Eközben a főtanácsadó, Jafar, azon munkálkodik, hogy félreállítsa őfelségét, és ő maga foglalja el a trónt. Ehhez azonban szüksége van arra a csodalámpára, ami egy megközelíthetetlen barlang fenekén fekszik. Egyvalaki léphet be a kapuján, egy bizonyos csiszolatlan gyémánt lelkű fiatal. Jafar megtalálja az illetőt az utcai tolvaj Aladdin személyében, akit közvetlenül azután szervez be terveibe, hogy a fiú beleszeret a hercegnőbe. A terv nem úgy sül el, ahogy Jafar szerette volna, és a lámpás szelleme, Dzsini, végül Aladdin szolgálatába áll. Akinek természetesen az az első kívánsága, hogy legyen belőle herceg, hiszen így megkérheti Jázmin kezét. Jafar azonban továbbra sem mond le uralkodói ambícióiról.
Magával ragadó vizualitás jellemzi a filmet. Az animáció igazán szép, a karakterek kidolgozása precíz, a helyszínek megtervezése kreatív, a színvilág pedig azontúl, hogy változatos, még szemkápráztatóan élénk is, így igazság szerint nem sok kedvünk van levenni a szemünket a képernyőről, miközben nézzük a művet. Ron Clements és John Musker rendezők nem vették félvállról a munkájukat, igyekeztek a történet minden fázisát az emlékezetesség jegyében megkomponálni, és ez jóformán mindig sikerül is nekik. A jelenetkoreográfiák pörgősek, dinamikusak, és izgalmasak. Gyakorta dominál a látványcentrikusság, és összességében elmondható, hogy a készítők nem szorítják magukat szűk keretek közé, még őrültebb ötleteiket is valóra váltják.
A cselekmény alapfelütése szerint mindenki valami másra vágyik, nem elégedett azzal, amit a sorstól kapott. Aladdin ábrándozva figyeli kicsiny menedékéből a monumentális palotát, és elképzeli, milyen nagyszerű lenne fényűzésben, szolgákkal körülvéve élni. Eközben Jázmin elszökik a palotából, mert unalmasnak találja az életét, és elege van abból, hogy mások akarják megmondani neki, mit miként csináljon. A főgonosznak is megvannak a maga vágyai, ő mindenáron félreakarja állítani a jelenlegi uralkodót, hogy átvehesse annak helyét. Dzsini szabadság után áhítozik, ám álmai elérhetetlennek tűnnek, hiszen gazdájának kéne felszabadítania. A történetvezetés során izgatottan figyelhetjük, hogy vajon kinek a vágyai valósulnak meg végül, illetve hogy melyik álom milyen irányba módosul az események hatására. A kimért expozíciót követően egy olyan szakasz érkezik, ami a könnyed és vicces szórakoztatás jegyében telik (az elsődleges humorforrást Dzsini és az ő varázslatai képezik), majd egyre nő a kockázat, mígnem végül elérkezünk a nagyszabású fináléhoz.
Az Aladdin nem hazudtolja meg Disney-film mivoltát, kapunk jó néhány dalbetétet a játékidő során, ám ezeket szívesen hallgatjuk, mert kreatív szerzeményekről van szó, amelyek ráadásul szépen bele is simulnak a történet folyásába, miközben Alan Menken remek filmzenéjének dallamai adják meg az alaphangulatot.
Az Aladdin nagyszerű, magával ragadó rajzfilm, nevezhetjük igazi klasszikusnak is. Megunhatatlan örökzöld. 9/10.
