A becsület nem olcsó áru. Sokba kerül. Küzdeni kell érte, hosszú ideig. Az igaz emberré válás felé vezető út vérrel, verítékkel, és sanyarú áldozathozatallal van kikövezve. A tisztesség tudata lesz a jutalom, miközben vadidegen emberek élvezik munkád gyümölcsét. De ez nem baj, mert megtetted azt, ami helyes. Szenvedtél, harcoltál, szembefordultál a barátokkal is, ha szükség volt rá. Ám végső soron elmondhatod, hogy így vagy úgy, de megérte.

És ha nekem nem hiszel, akkor hallgasd meg Serpico történetét.

Kicsit váratott ugyan magára, de végre elkezd beindulni a 2015-ös filmév. Való igaz, a január és a február még többnyire a díjszezon alkotásainak pótolgatásával szokott telni, de azért itt-ott benéz egy-egy új darab is. Ezúttal Johnny Depp szállítja a nyitányt, aki a komoly hangvételű Transzcendens után most komédiázik egyet. Ő láthatólag élvezi is nagyon, a néző számára azonban erősen felemás élmény emléke marad csupán a Mortdecai megtekintése után.

Nagy várakozás előzte meg Bennett Miller, a Pénzcsináló rendezőjének új filmjét. A Foxcatcher a biztató rendezői előélet mellett azért is nagy érdeklődésre tart számot, mert főszereplője az a Steve Carell, aki könnyedebb vígjátékszerepeiről híres, ám ebben az alkotásban karaktere minden, csak pont nem komikus. Igazából annak a merő ellentéte. Emellett pedig elmondható, hogy a nép mindig is érdeklődően viszonyul a sportfilmekhez. Tehát vártuk a Foxcatcher-t.

Ám a moziban ülve leginkább csak arra fogunk várni, hogy vége legyen már...

Ha van olyan ember a Földön, aki nem szereti Matthew Vaughn művészetét, akkor arra kérem, hogy nyugodjon meg, mert nincs egyedül. Teljes vállszélességgel mellette vagyok. Nincs mit tenni, nem bírom a direktor stílusát, filmjei rendszerint mellé mennek nálam. Nem szerettem a Kick-Ass-t, és utáltam az X-Men: Az elsőket. Viszont a Kingsman előzetese meggyőzött arról, hogy ha valamikor, akkor most megtörhet a jég.

Nem tört meg.

Nagyszabású, a maguk mocskos módján epikusnak is nevezhető bűnözőhistóriák, született rohadékok, piszkos üzletek, agresszió, veszély, félelem, és gyilkolás. Na meg az a sokértelmű, kényelmetlen betyárbecsület, ami legalább annyi karakter halálát okozza, mint amennyinek az életét megmenti. Minden, amit a gengszterfilm, ez a hihetetlenül különleges műfaj adott a mozgókép világának.

A gengszterfilm, aminek megkerülhetetlen fejezete Tony Montana kokainba fojtott tombolása.

Mára már számos rendező megmutatta, hogy egy egyetlen kis helyre beszorított cselekményt is képes feszültséggel, izgalommal, és erőteljes drámai légkörrel feltölteni és prezentálni. Az elsők között volt minden idők egyik legismertebb, és egyik legfontosabb filmalkotója, Alfred Htichcock. A Mester 1948-ban Patrick Hamilton színdarabját vitte filmre.

Ismét felcsendült a nagyszerű főcímzene, belevágtam a Sherlock második szezonjába. Lássuk, vajon a készítőknek sikerült-e megütniük, vagy akár túlszárnyalniuk az első felvonás meglehetősen magas mércéjét!

Békések az utcák. Az emberek nyugalomban dolgoznak, a szerencsésebbek pedig már hazafelé tartanak a munkából. Egy kicsit meleg van, de sebaj, ki lehet bírni. Aztán előkerül néhány puska, és hirtelen minden a feje tetejére áll. A néhány másodperccel ezelőtt még békésen szorgoskodó banki dolgozók többé nem érzik magukat biztonságban. A rablás elhúzódik, a rendőrség megérkezik.

A túszdráma kezdetét veszi.

Az ember túlságosan sokra tartja magát. Rendszerint megfeledkezik a puszta tényről, hogy az Univerzum távlatában nem több egy aprócska porszem láthatatlan részecskéjének lényegtelen alkotóeleménél. Újra és újra elhisszük magunkról, hogy fontosak vagyunk, felnézünk az égre, vagy bele a tükörbe, vagy akárhová, ahonnan rettegésből táplált hitünk útján erőt meríthetünk, és ismét nekiveselkedünk a csatának. Mert, még ha csupán a másodperc töredékéig tart is az érzés, beleéljük magunkat.

Úgy véljük, kijátszhatjuk a Halált.

Sokáig szkeptikusan viszonyultam ehhez a sorozathoz. Tudtam, hogy van, tisztában voltam a sikerével, láttam a rendkívül magas IMDB-pontszámot, és olvastam dicsérő cikkeket is róla. Mégsem tudott izgatni. Még Benedict Cumberbatch és Martin Freeman főszereplőpárosa sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy tegyek vele egy próbát. Aztán valahogy mégis megtörtént. Isteni szikrához hasonló módon jött a felismerés, hogy azért illene belekezdeni már, legalább megkísérelni a dolgot. Nagyon rossz döntés lett volna kihagyni a Sherlock-ot az életemből, hiszen igazán jóféle sorozatról van szó.

Mivel az évad mindössze három epizódból áll, amelyek egyenként másfél órásak, tehát jóformán tévéfilm-franchise-ról van szó, úgy döntöttem, hogy a részeket külön-külön veszem górcső alá.