Mára már számos rendező megmutatta, hogy egy egyetlen kis helyre beszorított cselekményt is képes feszültséggel, izgalommal, és erőteljes drámai légkörrel feltölteni és prezentálni. Az elsők között volt minden idők egyik legismertebb, és egyik legfontosabb filmalkotója, Alfred Htichcock. A Mester 1948-ban Patrick Hamilton színdarabját vitte filmre.
Brandon (John Dall) és Phillip (Farley Granger) célja, hogy megvalósítsák a tökéletes gyilkosságot. Megfojtják egyik közös barátjukat, akinek testét ezután a lakás közepén álló ládába rejtik. A bűntett kiválóságához hozzátartozik az utólagos lebukás kivédése is, így a fiúk kisebb partit rendeznek, ahová kivétel nélkül olyan embereket hívnak meg, akik ismerték a meggyilkolt férfit, és akik úgy tudják, hogy ma ő is a vendégek között lesz. A meghívottak között van Rupert (James Stewart), a gyilkosok és az áldozat volt tanára, aki meglehetősen érdekes intellektuális beszélgetést folytat a vendégekkel, miközben fokozatosan egyre gyanúsabbá kezd válni számára a helyzet.
Htichcock egészen lenyűgöző erővel, és pazar precizitással komponálja meg filmje hangulati görbéjét. Nem szarozik, a nyitójelenettel rögtön egyértelművé teszi a konfliktust, így a nézőben már az első percekben elkezd formálódni az izgalom, hiszen elképesztően nagy a kockázat. Azt a ládát könnyűszerrel bárki kinyithatja, hiszen még a zár is rossz rajta. Az egyik pillanatban még szándékosan alaplángra csavart atmoszféra hirtelen kapja nyakába a feszültségbombát, ami egyetlen kritikus momentumot jelent, és ami után az légkör intenzitása eszelős módon szökik a magasba, a befogadó pedig könnyedén azon kaphatja magát, hogy torkán akadt a körme. És ez ismétlődik újra és újra, gondosan megtervezett hullámokban. Hitchcock kompozíciói profizmust tanúsítanak, az extra hosszú snittek, megtűzdelve a szándékolatlanul észre sem vehető rejtett vágásokkal, megragadó kisugárzást kölcsönöznek a produkciónak.
A lakás ablakai mögé felvont háttér goromba toronyházai fenyegető árnyékokként borulnak a szereplőkre, miközben a változatosan megírt párbeszédes jelenetek során gondosan összeválogatott, egymástól különböző embertípusokat ismerünk meg. Van itt képmutató, naiv, ostoba, és cinikus módon intelligens karakter is. Az emberek szeretnek meggondolatlanul dobálózni a szavakkal, és ez a jelenség adja A kötél egyik fővonulatát. A gyilkosságról folytatott diskurzus egészen felzaklató mélységekben forgatja fel a témakört, aminek kivesézése egy hétköznapi, vicces, könnyed hangulatú beszélgetésen keresztül kerül prezentálásra. Az alsóbbrendű-felsőbbrendű konfliktus és a gyilkosság jogosságának párhuzama megrendítően közel hozza a cselekményhez a náci Németországot, olyannyira, hogy még Hitler neve is elhangzik, mintegy rávilágítandó arra, hogy a szereplők miről is folytatnak eszmecserét "délutáni teahangulatban".
John Dall, Farley Granger, és James Stewart hármasa kiválóan működik együtt a film során. Természetesen Stewart viszi a prímet, hiszen végig nagyszerű, élvezetes játékot produkál, hitelesen kelti életre a kissé cinikus, gyanakodó tanárt. Dall és Granger ügyesen hozzák a gyilkosokat. Előbbi a tankönyvbeillő pszichopata, a báránybőrbe bújt farkas szerepében tetszeleg, míg utóbbi a balhéba belerángatott, az idegösszeomlás szélére sodródó, meggondolatlan szerencsétlent alakítja kiválóan. A kisebb súllyal, de feszültséget fokozó jelenléttel bíró mellékalakok korrekt mellékszereplők útján elevenednek meg.
Néhány üresebb momentumot ki lehetett volna hagyni az összképből, illetve a gondolati tartalom bővebb kifejtése okán számolhattak volna még néhány percet a játékidőhöz a készítők, de ezek csupán apró negatívumok, nem bizonyulnak elégnek ahhoz, hogy jól látható bélyeget nyomjanak A kötél zsenialitására. Alapmű az egyhelyszínes filmek és a klasszikus stílusú thrillerek között is. 9,5/10.
