Nagyon picit spoileres...

Ha már tegnap fellőttük magunkat az űrbe, akkor maradjunk is ott még egy poszt erejéig. Ezúttal a Holdnál kicsivel távolabbra utazunk, méghozzá Andy Weir vezényletével, aki valóra váltja fajunk régi álmát, és embert juttat a Mars felszínére.

Akit ezután rögtön megpróbál kinyírni a lehető legváltozatosabb módokon...

Az emberi faj kitartása, kreativitása, és küzdőszelleme kétoldalú koktélban egyesül. Egyrészről elmondható, hogy földi uralmunkhoz borzalmas tettek és kreálmányok sorozata fűzhető, viszont nem feledkezhetünk meg a rengeteg kimagasló teljesítményről, a nagyra törő álmokról, és a lenyűgöző felfedezésekről sem. A huszadik század második fele óta az űrutazás körül forgunk. Minél messzebb akarunk jutni, minél nagyobb eredményeket szeretnénk elérni. Ám a nagy álmok óriási kockázattal járnak. Ahogy azt az Apollo-13 legénysége is megtapasztalta.

Miután némi késéssel ugyan, de végre sikerült pótolnom az utóbbi évek, sőt talán minden idők legintelligensebb sorozatának első évadát, természetesen nem tudtam várni, a lehető leghamarabb nekiálltam a második szezonnak. A House of Cards folytatja menetelését, és igen...

Még mindig legalább annyira nézeti magát, mint a 24.

Stephen Hawking kiemelkedően széles körben ismert képviselője az elméleti fizika területének. Óriási elme, aki motoros neuronbetegsége miatt egy gyakorlatilag teljesen mozgásképtelen testbe zárva létezik, és komputeren keresztül kommunikál. Sejthető volt, hogy előbb-utóbb készül róla egy nagyszabású, mozis életrajzi film, és most íme, itt van, a rendező a kevés nagy vásznas tapasztalattal rendelkező James Marsh.

Kár lenne tagadnom, hogy a House of Cards hatására eléggé ráfüggtem Kevin Spacey-re, így gondoltam, ideje újranézni a nagyszerű színész egyik Oscar-díjas alakítását, na meg persze a hozzá tartozó filmecskét. A The Usual Suspects, avagy nálunk Közönséges bűnözők címen futó krimi minden kétséget kizáróan Bryan Singer legfontosabb rendezése a mai napig.

Az embernek nincs ideje arra, hogy minden érdekes alkotást azonnal megnézzen, különösen akkor nem, hogyha az egyetem mellett egyedül ír napi rendszerességgel frissülő blogot. Nem, ez nem önfényezés, egyszerűen csak az oka annak, hogy mostanáig nem iktattam be az utóbbi néhány év egyik legnépszerűbb sorozatát, a House of Cards című politikai drámát a menetrendembe. Most végre szakítottam rá időt és helyet. Az első évad kemény két napig bírta, és nem véletlenül.

A 24 óta ez az első olyan sorozatom, ami ilyen eszelős mértékben nézeti magát.

"Nem, a város nem válogat. Mindenkit kinyír."

Van, hogy csak a távolból hallod, de előfordul az is, hogy közvetlenül melletted száguld el. Piros-kék fénybe borítja a teret, és szirénaszóval ostromolja a dobhártyáidat. Általában igyekszel nem odafigyelni rá, csinálni tovább a dolgodat, ám akár tagadod, akár nem, azért eljut a tudatodig a zaklató tény. A rohanó mentő azt jelenti, hogy valahol valaki bajban van, vérzik, haldoklik.

Vagy talán már meg is halt.

David Yates érkezését az addigi legrosszabb Harry Potter-film, A Főnix rendje jelezte, majd később a direktornak sikerült még lejjebb tornáznia a színvonalat A félvér herceggel. Ezt követően azonban A Halál ereklyéi 1. részével sokat javított, hiszen egy egészen jó kis fantasy-kalandfilmet rakott össze. Mivel az utolsó előtti alkotás újranézése komoly pozitív meglepetést okozott a számomra, nagyon vártam már, hogy beiktathassam a záróepizódot, amit korábban szintén csak egyszer, a moziban láttam, és emlékeim szerint akkor nagyon nem tetszett (még az év legrosszabbjai közé is besoroltam).

Az érettebb fejjel való újrázás után kétségtelenül jobb véleményen vagyok a produkcióról, mint korábban, ám szó sincs olyan nagyságrendekkel való véleményváltozásról, mint amilyenhez az előző rész kapcsán volt szerencsém.

Liam Neeson 2008-ban avanzsált akcióhőssé, amikor is aprított egy jót Párizsban, miközben vért köpve, és hullahegyeket maga mögött hagyva igyekezett visszaszerezni lányát a szarházi emberkereskedőktől. Négy évvel később a szuper ex-ügynök visszatért, hogy a már-már botrányosan felesleges, de minőségileg azért vállalható második részben zúzzon egy sort. Nem volt kérdés, hogy kell a halálnak még egy felvonás, de azért megcsinálták. Az már az előzetesből lejött, hogy szerencsére legalább az alapkoncepciót megváltoztatták, és nem ugyanazt az elrablós-megtorlós cuccot akarják újra lenyomni a torkunkon. Bár ki tudja, lehet, hogy abban az esetben jobban jöttek volna ki a dologból...

Ez a film szerepelt a 2015-előzetes toplistám első részében, ám azóta az IMDB-n átsorolták 2014-hez, így értelemszerűen én sem fogom 2015-ösnek tekinteni. Na, és pont ez menti meg az Elrabolva 3-at attól, hogy év végén ott legyen 2015 legrosszabbjai között...

„Akár lehetnél rohadtul dühös is, hogy mindez így történt...

Az élet, mint egy nagy utazás, tervekkel, vágyakkal, álmokkal, és temérdek elszántsággal kezdődik, majd végül fáradtan, megtörve, a sors kegyetlensége által megerőszakolva, de jó esetben összességében véve békességben ér véget. Na, de nem mindenki számára. Van aki már az első kanyar után elveszik, elragadja valamilyen betegség, baleset éri, vagy megölik a háborúban. Utóbbi szerzett strigulát magának egy vak órásmester fiának képében. A férfi érdekes módon adott hangot gyászának. A pályaudvar vadonatúj óráját kiváló minőségben elkészítette, ám vétett egy szándékos hibát. Az alkotás leleplezésének napján a mutatók visszafelé kezdtek járni.

Nem sokkal ezután, az I. világháború végét ünneplő tűzijáték előterében megszületett egy csecsemő, szürke hályoggal a szemén, aszott bőrrel a testén. Mintha egy 80 éves, haldokló öregember lenne...