Liam Neeson 2008-ban avanzsált akcióhőssé, amikor is aprított egy jót Párizsban, miközben vért köpve, és hullahegyeket maga mögött hagyva igyekezett visszaszerezni lányát a szarházi emberkereskedőktől. Négy évvel később a szuper ex-ügynök visszatért, hogy a már-már botrányosan felesleges, de minőségileg azért vállalható második részben zúzzon egy sort. Nem volt kérdés, hogy kell a halálnak még egy felvonás, de azért megcsinálták. Az már az előzetesből lejött, hogy szerencsére legalább az alapkoncepciót megváltoztatták, és nem ugyanazt az elrablós-megtorlós cuccot akarják újra lenyomni a torkunkon. Bár ki tudja, lehet, hogy abban az esetben jobban jöttek volna ki a dologból...
Ez a film szerepelt a 2015-előzetes toplistám első részében, ám azóta az IMDB-n átsorolták 2014-hez, így értelemszerűen én sem fogom 2015-ösnek tekinteni. Na, és pont ez menti meg az Elrabolva 3-at attól, hogy év végén ott legyen 2015 legrosszabbjai között...
Bryan Mills (Liam Neeson) kettő hiperszuper mentőakció után továbbra is megmaradt a világ legszeretőbb "sorozatgyilkos" apucijának, olyannyira, hogy egyetemista lányának (Maggie Grace) akkora plüsspandát vesz születésnapjára, hogy az már az általánosban is kínos lett volna szerencsétlen gyereknek. Na mindegy, a lényeg az, hogy Bryan kezd újra összemelegedni volt feleségével (Famke Janssen), aki azonban egy fánkozós délutánon halálát leli hősünk lakásán. Minden idők leggyorsabb rendőrjárőrei azonnal ott teremnek, és le is tartóztatnák az első számú gyanúsítottat, tehát a mi Bryan barátunkat, hogyha az történetesen nem veti latba közelharci tudását, aminek eredménye kettő eszméletlen zsernyák. Ezután Bry menekül, miközben meglepő módon nem bánkódik a szeretett nő halála miatt, és próbálja megtalálni a valódi elkövetőket.
Elképesztően rossz ez a film, egyszerűen hihetetlen, hogy ennyit, és nem többet tudtak csak kisajtolni a készítők a trilógiazáró darabból. Az egy dolog, hogy a harmadik bőrlehúzástól nem kell sokat várni, viszont a koncepcióváltás színvonal ígéretével kecsegtetett. De nem, a végeredmény a legkínosabb, legélvezhetetlenebb, legszárazabb, legklisésebb szutyok, amivel a mozikban manapság találkozni lehet. Az alacsony színvonalú, délutáni műsorsávos tévésorozatokra hajazó nyitójelenetet követően kezdetét veszi a nyálas bevezetőetap, ami nem más, mint az időhúzás melegágya. Oké, tudom, hogy az előző két részben is volt ugyanilyen szirupozás az akció megindulása előtt, de a korábbi alkotásokban ezek a jelenetek rendszerint funkcióval bírtak. Itt meg csak úgy vannak. Na, de akkor végre megölik a nőt, és kezdődhetne a nagy mészárlás, ám ehelyett erőltetett, egy fél pillanatában sem eredeti, logikátlanságokkal fűszerezett cselekményvezetés noszogatja előre az úton főhősét, aki mintha már nem is akarna továbbmenni. Némi forgatókönyvírói kelletlenséget vélek kiérezni az unott, érdektelen központi karakter jelenségéből. Mintha Bryan már kurvára unná ezt az egészet. Na nem olyan szórakoztató, John McClane-es formában, hanem a lehető legsavanyúbb arccal, amit csak el lehet képzelni.
Olivier Megaton nem egy nagy rendező, de eddig legalább a korrekt, nézhető iparosmunkák szintjét tudta hozni (sőt, a Colombiana nekem kifejezetten tetszett). Ezúttal azonban kész botrány, amit művel. A rendező bárminemű atmoszféra megteremtése nélkül, szárazan, unalmasan koreografálja meg filmjét, amelynek rémesen gagyi történetét, és jellegtelen cselekményvezetését átláthatatlan akciójelenetekkel fűszerezi. Olyan a vágás ebben a filmben, mint a Harry Potter és a Főnix rendjében, csak még sokkal, de sokkal rosszabb. Mintha egy hullarészeg, dühös hentest engedtek volna oda a vágópulthoz. Egy darab szépen kivehető, tiszta akció nincs a filmben, és azt hogy egy darab sincs, azt úgy értem, hogy még egy fél pillanatnyi SEM. Ellenben tök simán kaphatsz epilepsziás rohamot a félmásodpercenként bekövetkező nézőpontváltásoktól, a kamerarángatástól, a párbeszédes jelenetekben szappanoperákra hajazó operatőri munkától, és a rémesen kínos vizuális effektektől. Csak győzzed nyelni a sokkot.
Én nagyon bírom Liam Neeson-t. Mert hát úgy őszintén, van olyan ember a Földön, aki nem bírja Liam Neeson-t? Most lehet, hogy lesz néhány. A főszereplő sajnos önmaga paródiájává válik ebben a szerepben, és annak ellenére, hogy ez elsődlegesen valószínűleg nem az ő hibája, azért mégiscsak haragudhatunk rá, amiért még csak nem is próbálkozik. Maggie Grace viszont egész jól alakít.
Egy-egy jó poén, illetőleg néhány emlékezetes betétdal akad, meg a filmzene sem rossz, az viszont már rég rossz, hogyha ilyen apróságokba kell beleásnom magamat azért, hogy ne 1 pontot kelljen adnom a produkcióra. Így végül 2,5/10 jön össze. Éppen hogy...
