„Akár lehetnél rohadtul dühös is, hogy mindez így történt...

Az élet, mint egy nagy utazás, tervekkel, vágyakkal, álmokkal, és temérdek elszántsággal kezdődik, majd végül fáradtan, megtörve, a sors kegyetlensége által megerőszakolva, de jó esetben összességében véve békességben ér véget. Na, de nem mindenki számára. Van aki már az első kanyar után elveszik, elragadja valamilyen betegség, baleset éri, vagy megölik a háborúban. Utóbbi szerzett strigulát magának egy vak órásmester fiának képében. A férfi érdekes módon adott hangot gyászának. A pályaudvar vadonatúj óráját kiváló minőségben elkészítette, ám vétett egy szándékos hibát. Az alkotás leleplezésének napján a mutatók visszafelé kezdtek járni.

Nem sokkal ezután, az I. világháború végét ünneplő tűzijáték előterében megszületett egy csecsemő, szürke hályoggal a szemén, aszott bőrrel a testén. Mintha egy 80 éves, haldokló öregember lenne...

Benjamin (Brad Pitt) öregen születik. Legalábbis testileg. Más téren ugyanolyan, mint a többi gyerek. Tudatlan, éretlen, kiszolgáltatott. A különbség annyi, hogy ő mindeközben úgy néz ki, mint egy élete végén járó öregember. Ahogy telnek az évek, úgy kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy Benjamin nem valamilyen rejtélyes, halálos korral született, csupán teste fordítva érzékeli az időt, és míg körülötte mindenki öregszik, ő fiatalodik. Egyre izmosabbá, egyre szőrösebbé, és egyre magasabbá válik az évek alatt. Miközben különböző embereket ismer meg, és érdekes helyek sokaságát járja be, sorsa összefonódik gyerekkori szerelme, Daisy (Cate Blanchett) életével.

Ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, akkor gúnyosan átnevezhetném a film címét Benjamin Button unalmas életére, hiszen valóban, a cselekményvezetés, ahhoz képest, hogy baromi hosszú, meglehetősen kevés eseményt mutat be. Nem olyasfajta változatos, és érdekességekben gazdag életútról van szó, mint amilyennel például Forrest Gump büszkélkedhet. Itt a történetet tulajdonképpen Benjamin fiatalodása adja, és habár van itt bordélyház, meg háború, sőt, még gombgyár is, a visszafelé zajló testi fejlődésen, illetőleg a szerelmi drámán kívül nem történik túl sok minden a film során. De az az igazság, hogy a néző nem is igényli igazán a többet. Tény és való, a vontatottság tetten érhető, ám a zseniális alapvetés, valamint a kiváló fokozatosság, amivel ezt az egészet David Fincher kibontja, érdekessé teszik a produkciót, ez nem vitás.

...Káromkodhatnál, átkozhatnád a sorsot,...

Éljük az életünket, és rendszerint a jövőbe meredünk, mindig valami többre, valami jobbra vágyunk, és miközben izzadunk, és vérezünk azért, hogy beteljesítsük álmainkat, nem vagyunk hajlandóak észrevenni azt a rengeteg megbecsülésre váró dolgot körülöttünk, amelyek megérdemelnék, hogy itt és most foglalkozzunk velük, ám mi ehelyett inkább elérhetetlen célokért sírunk. A gyerekek felnőttekké akarnak válni, az iskolába járók és a dolgozók várják a hétvégét, aztán a nyugdíjat, és mire kettőt pislognak, az életük elrohant. De hát nem erre vártak? Arra, hogy végre elteljenek a gondokkal terhes időszakok napjai? Amikor végre azon a ponton tartunk, amire hosszú-hosszú éveken át vártunk, visszasírjuk a régi, fiatal időket. Ennek a komplex jelenségnek, a hétköznapokba öntött emberi ostobaságnak állít emléket Benjamin Button története. Ez a férfi öreg testtel születik, és miután egyértelművé válik szervezete folyamatainak mibenléte, minden oka megvan arra, hogy várja a jövőt. Amikor teste fiatal lesz, és életerős. Ám nála ez az állapot már az élet alkonyát fogja jelenteni, tehát a nehezebb, a gondterhesebb, a szürkébb időszakban kell kiélveznie a mindennapokat, ahelyett, hogy a fiatal külsejű nyugdíjazást várná. Elképesztően ügyes, kiforgatott módon prezentálja a hétköznapi ember gondolkodásának egyik alapvonását Benjamin Button világa, és ettől az alapötlettől válik igazán maradandóvá a produkció.

David Fincher a thrillerre született, ez nyilván nem kérdés, és őszintén szólva nem is értem, hogy miért próbálkozik egyáltalán mással. Oké, elképzelhető, hogy akar már magának egy Oscar-díjat, de nem ér az annyit. A Benjamin Button-t is meghagyhatta volna Robert Zemeckis-nek vagy Ron Howardnak, mert az ilyen jellegű történet nekik való. Fincher kiválóan ért a feszültségteremtéshez, a nyomasztó hangulathoz, és a hátborzongató narratívához, viszont az életút tiszta, hétköznapi emóciói nem az ő világát képezik. Ettől függetlenül a direktor összességében véve remekül összerakta a Benjamin Button-t, viszont nem tudta az élményt igazán katartikussá, a néző lényének legmélyéig behatoló bombává varázsolni. Mindenesetre azért nagyon nagy okunk mégsem lehet a panaszkodásra, hiszen habár átszellemülve bőgni nem ezen a filmen fogunk, azért az kétségtelen, hogy alkalmunk bőven lesz a játékidő során arra, hogy elvesszünk a kreatív direktori megoldásokban, az energikus jelenetkoreográfiákban, az ötletes ál-archív felvételekben.

A mű látványvilága képezi a legnagyobb pozitívumot az alapötlet mellett. A maszkmesteri munka egyedülálló, ha nem számítjuk a Felhőatlaszt. A színészek külsejét olyan kiválóan alakítják, változtatják, szépítik, és torzítják a mesterek, hogy az már szinte mágiaszámba megy. A maszkmesteri munka gyakorlatilag nem más, mint a sztori másodlagos narrációja Benjamin naplója mellett. Brad Pitt maszkjai fantasztikusak, és Cate Blanchett öregedését is maximális hitelességgel sikerül ábrázolni. Mindemellett nem feledkezhetünk meg az igézően szép fényképezésről, amelynek gyönyörű képei kissé eltúlzott és ezáltal hatásos, meseszerű színvilággal töltődnek fel.

Brad Pitt természetesen kiváló a főszerepben, igaz, ezúttal jóval visszafogottabban játszik, mint élete legnagyobb szerepeiben, bár kétségtelen, hogy ehhez hozzátartozik a tény, miszerint karaktere ezúttal meglehetősen kevés lehetőséget biztosít a számára. Cate Blanchett egész jó a női főszerepben, bár tény, hogy eme produktuma nincs ott pályafutása legkiemelkedőbb teljesítményei között.

A Benjamin Button különös élete nem kiemelkedő filmdráma, ámde remek alapötlete, és az elsőosztályú maszkmesteri munka miatt legalább egyszer mindenképpen látni kell! Nem tökéletes, de kétségtelenül megbecsülendő tanulmány az öregedésről és a halál nem szűnő árnyékáról. 7,5/10.

...de ha egyszer ott vagy a végén, akkor már csak aludni vágysz.”