Miután némi késéssel ugyan, de végre sikerült pótolnom az utóbbi évek, sőt talán minden idők legintelligensebb sorozatának első évadát, természetesen nem tudtam várni, a lehető leghamarabb nekiálltam a második szezonnak. A House of Cards folytatja menetelését, és igen...

Még mindig legalább annyira nézeti magát, mint a 24.

A hadjárat folytatódik. Frank Underwood (Kevin Spacey) az Amerikai Egyesült Államok új alelnöke. A zseniális politikus és stratéga továbbra is azon van, hogy méltó, nagyszabású bosszúját kiteljesítse. Egy szinttel feljebb, az ovális irodától nem messze már sokkal forróbb a tűz. Frank olyan ellenfelekre, és oly mértékben komplikált helyzetekre talál, amelyek még az ő magas szintű manipulatív képességeit is alaposan próbára teszik. Kedvenc mocskos alelnökünk kénytelen egyre nagyobb kockázatot vállalni, ám meghátrálásra a korábbiaknál sokkal, de sokkal magasabb falak sem képesek késztetni.

Az már az első évadban is nyilvánvalóvá vált, hogy Frank nem jó ember. A második felvonás azonban rövid úton egyértelművé teszi, hogy a főhős nemcsak hogy nem jó, hanem egyenesen rossz ember. Tény és való, amikor ez tudatosul a nézőben, az némi enyhe sokkal jár, ám ez tulajdonképpen az első lépcső, amely indítja az utat az új szintre. Frank vezetésével a nagyszabású összeesküvés elképesztően izgalmas, és rendkívül kockázatos pontjához érkezünk, ami lassacskán feltárja minden apró részletét. A főhős továbbra is szoros kapcsolatot tart velünk, rendszeresen a kamerába nézve narrálja az eseményeket, hogy ezáltal tovább fokozza bennünk a nyugtalan érzést. A bűntársaivá tesz minket, és továbbra is úgy gondolom, hogy ez a széria egyik legfontosabb megragadó eszköze. Az, hogy téged is antihőssé tesz, hiszen nem számít, hogy Frank mennyi mocsokságot művel, te egyszerűen nem tudsz nem szurkolni neki. Mert Frank még mindig fantasztikus elme, zseniális emberismerő, még mindig látja a teljes képet. A különbség mindössze annyi, hogy ezúttal már olyan lépéseket is meg kell tennie, amelyek épp ugyanakkora valószínűséggel hordozzák a siker, mint a bukás lehetőségét. Frank néha ideges, az is előfordul, hogy fél. De végül mindig megtalálja a megoldást, és ezt egy sokat sejtető, felénk küldött pillantással rendszerint érzékelteti is.

A cselekményvezetés ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az előző szezon abbamaradt. A megkezdett játszmát el kell varrni, erre fókuszál az első négy rész. Ezekben az epizódokban kifejezetten paranoiathriller-jellege van az eseményláncnak, azzal a különbséggel, hogy most nem csak az igazságot felderíteni akaró jófiú viszontagságait ismerjük meg, hanem magát az összeesküvést is meglehetősen részletes tálalásban láthatjuk. Hiszen az összeesküvés kiagyalója, és fő végrehajtója maga Frank, a sorozat főhőse. Íme, újra egy nagy erősség. A reális szemmel való vizsgálás eredményeként a jók oldalára sorolódott karakterek nem váltanak ki belőlünk együttérzést. Igazuk van, jók, becsületesek, de nem szeretjük őket. Ellenben itt van ez a mocsok, ez a rohadt aljas szemét, akit nemes egyszerűséggel imádunk. Frank kilóra megvett minket, kár is lenne tagadni. A második évad számos szálat indít útjára, amelyek tovább osztódnak, illetve fokozódnak a paranoia-vonal elvarrása után. A történetvezetés keretein belül remek kivitelezésben kerül összhangba a meglehetősen sokrétű, jó néhány szereplőt mozgató cselekmény. Részletgazdag, intelligens sztoriról van szó, továbbra is aktív figyelmet igényel, de még mindig nem akar megszívatni. Az alkotók azt akarják, hogy élvezd a rendkívül komplex sorozatot, nem pedig azt, hogy hülyének tartsd magad, amiért nem érted a dolgokat. És ez az, ami még mindig a House of Cards legnagyobb erősségét képezi. Tisztel téged, sokra tart, nem néz le.

Frank mellett ismét komoly szerep jut a különböző fontos mellékszereplőknek, akikből ezúttal már több van, mint az első évadban. Az alelnök felesége, Claire szorosabban belevonódik a cselekmény főfolyamába, mint korábban, és ezzel együtt több mindent meg is tudunk a nőről. Múltjáról, félelmeiről, vívódásairól. Továbbra is pazar figura. Hasonlóképpen, mint Doug Stamper, aki sokat sejtető mellékszálon mozog a meglepően, de érdekes módon sok teret kapó Rachel Posnerrel, aki ugye még a sorozat legelejéről visszamaradt figura. A lány karaktere az elsődleges bizonyíték arra, hogy ebben a sorozatban valóban minden apró részletnek, még a legjelentéktelenebbnek tűnő elemeknek is fontos szerepük van a nagy egész szempontjából. Aztán ott van a nagy ellenfél, a milliárdos üzletember, Raymond Tusk. Kezdetben csupán egyszerű, befolyásos pénzeszsáknak tűnik, ám idővel megmutatja, hogy igenis intelligens figura, aki bizony képes nem kevés fejtörést okozni a mi Frank barátunknak. Maga az elnök is jóval több teret kap ebben az évadban, és Tuskhoz hasonlóan megmutatja, hogy nem az az ócska báb, akinek Frank kezdetben gondolta. Tud ő, ha akar, bár azért olyan sokat mégsem kell kinézni belőle.

Lenyűgöző, ahogy Kevin Spacey lubickol a főszerepben. Egyre inkább kezd megerősödni bennem az elgondolás, miszerint a színész Frank bőrében nyújtja élete legjobb alakítását, és igen, ez még mindig óriási szó, egy jól ismert, nem akármilyen filmográfia tekintetében. Robin Wright, ha van rá mód, még jobb, mint az első évadban. Elképesztő mélységekig azonosul Claire Underwood figurájával, egyszerűen félelmetes. Michael Kelly továbbra is nagyon hiteles Doug-ként, és a Tuskot megformáló Gerald McRaney is nagyon szépen helytáll. Rachel Brosnahan részről részre egyre nagyszerűbb tehetségről tesz tanúbizonyságot, kíváncsi vagyok, karakterének milyen jövőt szánnak a későbbiekben a készítők. Fontos új szereplő az évadban Molly Parker, aki egészen ügyesen hozza az új frakcióvezető-helyettes, Jackie Sharp figuráját.

Nagyon magasan volt a mérce, ám sikerült tartani a színvonalat. A House of Cards második évada majdnem, sőt szinte teljes mértékben ugyanolyan jó lett, mint az első felvonás. 10/10. Mondanom se kell, hogy mennyire várom már február végét...