David Yates érkezését az addigi legrosszabb Harry Potter-film, A Főnix rendje jelezte, majd később a direktornak sikerült még lejjebb tornáznia a színvonalat A félvér herceggel. Ezt követően azonban A Halál ereklyéi 1. részével sokat javított, hiszen egy egészen jó kis fantasy-kalandfilmet rakott össze. Mivel az utolsó előtti alkotás újranézése komoly pozitív meglepetést okozott a számomra, nagyon vártam már, hogy beiktathassam a záróepizódot, amit korábban szintén csak egyszer, a moziban láttam, és emlékeim szerint akkor nagyon nem tetszett (még az év legrosszabbjai közé is besoroltam).

Az érettebb fejjel való újrázás után kétségtelenül jobb véleményen vagyok a produkcióról, mint korábban, ám szó sincs olyan nagyságrendekkel való véleményváltozásról, mint amilyenhez az előző rész kapcsán volt szerencsém.

Harry (Daniel Radcliffe) és társai, miután eltemették Dobby-t, a hősies házimanót, elindulnak, hogy felkutassák, és megsemmisítsék a megmaradt horcruxokat. Útjuk hamarosan visszavezeti őket a Roxfort falai közé, ahol Voldemort (Ralph Fiennes) helytartójaként Piton (Alan Rickman) látja el az igazgatói feladatokat. Miután híre megy, hogy a sötét nagyúr legfőbb ellenfele az iskola falai között kutat az egyik horcrux után, Voldemort támadást indít a kastély ellen. Kezdetét veszi a végső nagy ütközet, amelynek során Harrynek minden korábbinál nagyobb áldozatot kell hoznia.

Steve Kloves próbálkozik, de a forgatókönyv mintha azt sugallná, hogy az író úr már nem szereti annyira ezt a világot, mint az első három film esetében. Nyilván nincs segítségére az, hogy minden bizonnyal önakaratán kívül ketté kellett bontania a sztorit. A film nem rendelkezik igazi kezdéssel. Ha egy heti rendszerességgel futó tévésorozatról lenne szó, akkor még elmenne egy ilyen indítás, de ebben az esetben csak simán jellegtelen. A későbbiek során sem változik jelentősen a helyzet, a cselekményvezetés eléggé unalmas, érdektelen mederben folydogál, miközben - és ez a legidegesítőbb - lépten-nyomon idióta, logikátlan momentumok tűzdelik a jelenetsorokat, és eme mozzanatok értelmetlensége, különösen, hogy idővel a sztori fontos elemei fölött is átveszi az irányítást, alaposan rányomja bélyegét az összképre. Az erőltetett humorizálás sem működik, de A félvér herceg után ezen talán már meg sem lepődünk.

Tény, ami tény, David Yates rendezése nem rossz. Nem is olyan meglepően jó, mint az előző filmben, de közel sem olyan okádni való, mint a Főnix és a herceg esetében. A direktor jelenetei gyakorta súlytalanok, és sok erőteljes drámaiságot kívánó ponton mindössze csupán a korrekt atmoszféra megteremtése sikerül, időnként azonban Yates egészen magas produktumot prezentál. A merengős képsor például simán az egész franchise egyik legkiemelkedőbb blokkja, és az utána következő jelenetek - az Avada Kedavra-ig - egészen meglepően magas színvonalon lángolnak. A végső nagy csatát azért sikerül a kelleténél jóval kevesebb erővel tálalni, a nagy csata zárásáról pedig inkább ne is ejtsünk szót. Valóban, kissé csalódást keltő, hogy egy nyolc filmen át tartó, óriási konfliktus ennyire egyszerűen ér véget.

Látvány szempontjából a fényképezést emelném ki, ám sajnos nem pozitív fényben, mert a produkció ezen eleme engem szabályosan az őrületbe kergetett. Ez a film annyira fekete, hogy szinte nem lehet látni, mi történik éppen a képernyőn. A fényképezés színvilága egy-két jelenetet leszámítva a játékidő teljes hosszának során a fekete és a sötétszürke különböző árnyalatait használja, és ez bizony cseszettül bosszantó. A vizuális effektek összességében nem rosszak, sőt, időnként kifejezetten kiemelkedőek, néha azonban kilóg a lóláb. A zárójelenetben látható híres-hírhedt maszkmesteri munka pedig valósággal botrányos, még viccnek is rossz. A filmzene nagyon jó, az utolsó négy epizód közül messze itt kapjuk a legszínvonalasabb dallamokat.

Daniel Radcliffe hozza a tőle megszokott, korrekt formáját a címszerepben, de MÉG MINDIG NEM érezhető benne az a magas szintű tehetség, aminek létét bizonyítja majd néhány évvel később a Horns-ban. Alan Rickman végre elegendő teret kap ahhoz, hogy parádézzon, és ezt abszolút meg is hálálja, hiszen nagyon jól alakít. A prímet azonban Ralph Fiennes viszi, aki sátáni Voldemortként, még úgy is, hogy karaktere igazán nagyhatalmú, félelmetes kisugárzású főgonoszból kétségbeesett pszichopatává redukálódik a Yates-Kloves páros tolmácsolásában.

A Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. részét most már korántsem sorolnám 2011 legrosszabbjai közé, összességében korrekt iparosmunkának tartom ezt a produkciót, és még negatívumainak méretes tárházát figyelembe véve sem tudok rá igazán haragudni. 5,5/10-nél többet azonban a legjobb szívvel sem tudok neki megszavazni.