Mike Newell alapozását követően David Yates-nek "végre" tényleg sikerült a sötétségbe taszítania a Harry Potter-franchiset, hiszen A Főnix rendje magasan az addigi legrosszabb teljesítményt produkálta a széria darabjai közül. És mi történt ezután? Visszahívták Chris Columbust, vagy esetleg Alfonso Cuarónt, aki még jobb lett volna? Megpróbáltak esetleg keresni egy tehetségesebb új direktort, aki ne adj' isten képes lett volna újra vászonra varázsolni az igazán szerethető Harry Potter-hangulatot? Nem. Hagyták, hogy David Yates tovább romboljon. És ő tette a dolgát, A félvér herceg ugyanis még a legvisszafogottabb elvárásokat is mérföldekkel múlja alul. Hogy is mondaná Tyler Durden? Ja, igen.
Ez itt a mélypont.
Végre a Mágiaügyi Minisztérium is beismeri, hogy Voldemort visszatért. Sirius Black halott, Harry (Daniel Radcliffe) pedig éppen egy jóféle kóbor numerába fojtaná bánatát, amikor pedagóguskedvezménnyel bíró bérletét kihasználva bebuszozik Dumbledore (Michael Gambon), aki elviszi főhősünket a Roxfort egyik volt tanárához, Horatius Lumpsluck-hoz (Jim Broadbent). Az igazgató Harry hírnevét kihasználva rábírja a tehetséges varázslótanoncokat mintegy trófeákként gyűjtő mágust, hogy térjen vissza az iskolába, mint bájitaltantanár. A férfi beadja a derekát, ezt követően pedig megkezdődik a tanév, amelynek során nem történik semmi azon kívül, hogy Harry egy ősrégi kémiatankönyvből puskázik az órákon, amit egy állítólagos félvér herceg írt, miközben igyekszik bevágni a dákót Ginny Weasley-nél (Bonnie Wright), továbbá ne feledkezzünk meg Hermione (Emma Watson) Ronnal (Rupert Grint) kapcsolatos féltékenységi rohamáról sem.
Mi van?!
Ez lett a Harry Potterből!? Komolyan ez lett ebből az eleinte rendkívül ígéretes, szórakoztató, és kreatív franchise-ból? Nevetséges módon elszomorító. A mozis nézés óta most láttam először elejétől a végéig ezt a filmet, és az első néhány jelenet során reménykedtem a meglepetésben. Egész jól komponált, szódával még hangulatosnak is nevezhető képsorok váltják egymást a két és fél órás film első 15 percében. Ami viszont eztán következik, az jóformán kritikán aluli. A pofám leszakad, de a Harry Potter és a félvér herceg nem nyújt többet, mint egy átlagszar, hótunalmas, száraz, lapos tinivígjáték, amit a kereskedelmi tévécsatornák előszeretettel tűznek műsorukra hétfőn kora délután, amikor úgysem nézi senki. A különbség mindössze annyi, hogy ennek a tinivígjátéknak a készítői véletlenül betévedtek a Harry Potter-filmek díszletébe. A játékidő nyolcvan százalékában nem történik más, mint szerelmi bánatozás, nyávogás, hisztizés, és könnyed poénkodás. Tudod, arról a harmatgyenge, fárasztó viccelődésről van szó, amin néha kínodban felröhögsz, de összességében szégyelled magadat az alkotók helyett is. Mindennek tetejébe a humorizálás egyáltalán nem is illik bele ebbe a produkcióba. Visszatért a sötét nagyúr, meghalt Harry utolsó élő hozzátartozója, a halálfalók gyülekeznek, szóval mindent egybevéve ennek kellett volna az eddigi legsötétebb hangulati tónussal operáló epizódnak lennie. De nem! Az alkotók inkább összeraktak egy bugyuta, értelmetlen, és logikátlan jelenetek sokaságából álló, kétségbeejtően káoszos katyvaszt, aminek jóformán minden egyes perce bánni való időpazarlás. Hiába tért vissza Steve Kloves a forgatókönyvírói posztra, úgy tűnik, a kimaradt időben elfelejtett írni, mert amit itt csinál, az borzalmas. A cselekményvezetés száraz, nehézkesen gördül előre, és gyakran idegesítő módon töredezett. Egy-egy nagy ritkán visszatérő elem érezteti csupán, hogy itt egy összefüggő sztoriról van szó, nem pedig egymásra pakolt, súlytalan jelenetek sokaságáról.
David Yates ahol csak tudja, fokozza a forgatókönyv által megteremtett, pocsék alapszínvonalat. Nem kétlem, hogy a szkript milyenségére is hatással volt ez az őrült. Elképzelem, ahogy ostorral kényszeríti szegény, szerencsétlen Steve Klovest arra, hogy szart írjon. Mindenesetre ez még viccnek is rossz. Még annak is, hiszen A főnix rendjében még csak meghalt a Harry Potter-atmoszféra, ám az előző film konstans semmije itt átalakul valami egészen bosszantó, zakkant légkörré, amelyben nincs sem feszültség, sem pedig izgalom, csupán keserves nyögve nyelés. Elismerem, időnként akad egy-egy életképes momentum, de ezek rendszerint a vizuális effektek, illetve az előző részek után meglepően jó filmzenének köszönhetik a szigorúan csak eme mű átlagában érvényes kimagasló erejüket, és hatásfokukat.
Átlagkorrekt (jobb körökben enyhén szarnak nevezendő) színészi játékok segítenek elviselhetőbbé tenni az összképet. Daniel Radcliffe amúgy nem is olyan rossz, azonban továbbra sem vélem kilátni belőle azt az energiát, amit sikeresen hív elő magából a néhány évvel későbbi Horns-ban. Rupert Grint jelenléte ebben a filmben már abszolút fölösleges, ám ami még fájóbb, az az, hogy ezúttal már Emma Watson is csak azért van itt, mert benne volt az előző filmekben, ezért nem lehetett kihagyni. Hermione karakterének ezúttal már hasonlóképpen nincs értelmes szerepe a történetben, ahogy az Ron esetében már két film óta így van. Alan Rickman természetesen most is nagyszerű Pitonként, sajnálatos, hogy eléggé kevés teret kap a játékidő során. Jim Broadbent szintén jó, kár, hogy pont azt a komikus élt erősíti, ami egyáltalán nem illik bele a sztori összképébe.
Végezetül kiemelném a jelenetet, amelyben Dumbledore, íróasztalánál ülve, merengve nézegeti Tom Denem naplóját, amit Harry agyonszurkált a második részben. Mintha ezzel ő maga is beismerné, hogy mennyire nem hasonlít már a franchise színvonala arra az egészen kimagasló minőségre, amit az első három film produkált. 3/10. Siralmas...
