Az ember túlságosan sokra tartja magát. Rendszerint megfeledkezik a puszta tényről, hogy az Univerzum távlatában nem több egy aprócska porszem láthatatlan részecskéjének lényegtelen alkotóeleménél. Újra és újra elhisszük magunkról, hogy fontosak vagyunk, felnézünk az égre, vagy bele a tükörbe, vagy akárhová, ahonnan rettegésből táplált hitünk útján erőt meríthetünk, és ismét nekiveselkedünk a csatának. Mert, még ha csupán a másodperc töredékéig tart is az érzés, beleéljük magunkat.

Úgy véljük, kijátszhatjuk a Halált.

Antonius Block (Max von Sydow) hitevesztetten tér vissza a kereszteshadjáratból. Hazatérvén is csak fájdalommal és szenvedéssel találkozik. Isten földi szolgái lépten-nyomon boszorkányokat és az ördöggel lepaktált nyomorultakat égetnek, a népet pedig a pestis tizedeli. Fegyverhordozójával (Gunnar Björnstrand) épp a tengerparton pihennek, amikor megjelenik egy meglehetősen félelmetes kisugárzással bíró alak, és közli Antoniusszal, hogy lejárt az ideje. A rejtélyes férfi maga a Halál. A lovag elfogadja sorsát, ám kér egy kis haladékot. Kihívja a Nagy Kaszást egy sakkpartira, mondván, addig életben marad, amíg sikerül kivédenie ellenfele támadásait. A Halál elfogadja a kihívást, és így Antonius hosszabbításhoz jut. Szüksége is van a plusz időre, mert nagyon fontos kérdései vannak. Olyan talányok, amelyeknek megoldását meg kell lelnie még itt, földi létében.

A filmtörténelem svéd zsenije, Ingmar Bergman olyan világot fest le generációkon átívelő, mérhetetlenül fontos alkotásában, amelyben bolondruhába öltözött mutatványosok járják dalolva a szegénységben sínylődő emberek omladozó településeit, ám azon nyomban elcsendesednek, amikor a Dies Irae-t kántáló papok bevonulnak, maguk mögött keresztre feszített elítélteket vonszolva. A legendás író-rendező történetében az emberi képmutatás, de elsősorban fajunk mélységesen, elkeserítően mély ostobasága megrendítő hatásossággal csapódik le.

A hithez különbözőképpen viszonyulnak az emberek. Van, aki kitért már belőle, és elvakult imádkozás helyett inkább a válaszokat keresi, még sokan még mindig térdelnek Isten színe előtt, és elhiszik a csuhás minden szavát. Van akit nem igazán érdekel ez az egész, és olyan is jár e Földön, akit kételyek gyötörnek, de fájdalmának hangot adni nem mer, inkább beáll a kórusba énekelni ő is, vonulni a birkanyájjal, tudatlanságban elveszni a lét vágóhídján, sínylődni a civilizáció talaján. És valóban, ha megfigyeljük, A hetedik pecsét majdhogynem minden második jelenetével reflektál a modern, huszadik századi világberendezkedésre, a szokásokra, a bosszantó, és bosszantóan általános jellemvonásokra, a jellegzetes embertípusokra. Bergman nem feltétlenül azt mondja, hogy a hit elvetendő, inkább az intelligens háttér megteremtése mellett kampányol. Kérdéseket tesz fel. Mi értelme van egy hallgatásba burkolódzó Istennek? Mi értelme van ártalmatlanokat boszorkánynak bélyegezni és megégetni? Mi értelme van a pestisnek, a szenvedésnek, a félelemnek? Válaszokat nem kap, de már az is éppen elég, hogy ezeket a kérdéseket fel meri tenni.

Igen, a félelem. Bergman tulajdonképpen mindent erre az alapvető összetevőre bont le. A hitet, a vallást, az ostobaságot, és a fájdalmat a rettegéssel magyarázza. Megrendítő módon elkeserítő képet fest arról, hogy Isten mögött a félelem áll. Félelem a Haláltól. Sok mindentől lehet tartani, ódzkodni, menekülni. De igazán rettegni csak a haláltól, és emiatt emelünk bálványokat, emiatt keresünk magyarázatokat, emiatt üldözünk eretnekeket. A hetedik pecsét szerint a halálfélelem sötétjében a hit a fényszikra, ám ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy ez hamis fény addig, amíg csupán az elvakultság, és a rettegés, igen, megint csak az, a rettegés táplálja. Imádkozni lépten-nyomon mindenért. Mi értelme van annak? Mit ér az ima az igazán érte kiáltó helyzetben, hogyha az ember korábban már minden hitét elfecsérelte kicsinyes emberi dolgokra, kapzsiságra, mondvacsinált szerelemre, erőtlen bohóckodásra. A sakkjátszma toposza, mint az életút, vagy a hitetlen útkeresésének metaforája érvényesül ebben a történetben, amelynek végső konklúziója az, hogy mindent a Halál irányít, minden a Halál körül forog, mert ő egy olyan hatalmas, tudatlan, ismeretlen semmi, amitől rettegünk, hiszen a nemlétezés meglehetősen valószínű lehetőségét rejti magában, és elkerülhetetlen. Inkább nem veszünk róla tudomást, figyelmen kívül hagyjuk, de talán pont ebből kifolyólag táncolunk végül úgy, ahogy a Halál fütyül. 

Ingmar Bergman csodálatosan precíz, finomra hangolt, ám erőteljes rendezői munkával teszi magával ragadóvá, és igazán elgondolkodtatóvá művét. A direktor fantasztikus kompozícióiban hátborzongatóan hiteles jelenetek elevenednek meg, amelyek időnként már horrorisztikus mélységekig terjedően hátborzongatóak, máskor szinte már felemelően könnyedek (Bergman nem ritkán a filmes fekete humor ősi, kezdetleges, nyers, és ily módon igencsak letisztult, egyedi és eredményes formáját alkalmazza), olykor viszont valahol az idézőjelesen arany középúton foglalnak állást, ahol a hitetlen számára megcsillan a lehetőség valamifajta válasz meglelésére, ám még mindig borul rá a tudatlanság, a feketeség, a nemlétezés, és a hallgató Isten sötétsége. A fekete-fehér fényképezés és a profin kivitelezett, érezhető alapossággal átgondolt világítási megoldások lélekbemaró atmoszférát teremtenek. Olyan légkört, ami vizuálisan is példázza a határozatlanságot, és az Ítélet Napját, ami vérözönt és lángoló földeket hoz majd magával, vagy tán a megváltást, de az is lehet, hogy a kettő együtt jár. És az apokaliptikus látomásokat, és az olykor lazábbra vett gyeplőn tartott, máskor viszont kegyetlenül fajsúlyos epizódokat olyan lenyűgöző aktorok prezentálják, mint Max von Sydow, Bengt Ekerot - aki hihetetlenül hatásos a Nagy Kaszásként -, vagy éppenséggel Gunnar Björnstrand.

És miközben a huszadik századközép egyik legfontosabb mesterműve szárnyal, a kiváló zenei aláfestések, és a pazar dalbetétek emelik még magasabbra, hogy onnan beragyogja a filmművészet jelenét és jövőjét egyaránt. Kiváló filmalkotás. Nem könnyű, nem egyszerű, de kötelező. 10/10.