Nagyszabású, a maguk mocskos módján epikusnak is nevezhető bűnözőhistóriák, született rohadékok, piszkos üzletek, agresszió, veszély, félelem, és gyilkolás. Na meg az a sokértelmű, kényelmetlen betyárbecsület, ami legalább annyi karakter halálát okozza, mint amennyinek az életét megmenti. Minden, amit a gengszterfilm, ez a hihetetlenül különleges műfaj adott a mozgókép világának.
A gengszterfilm, aminek megkerülhetetlen fejezete Tony Montana kokainba fojtott tombolása.
Fidel Castro megnyitja a kubai határokat, ezt követően pedig menekültek ezrei érkeznek meg az amerikai partokhoz. Köztük rejtőzik huszonötezer büntetett előéletű figura. Tony Montana (Al Pacino) sebhelyes buráját már az első kihallgatás során kiszúrják a rendőrség munkatársai, ám nem tudják megakadályozni, hogy a kezdetben piti bérgyilkos elkezdje felküzdeni magát a ranglétrán. Tony az egész világot akarja. A pénzt, a drogot, a nőt, a hatalmat. És ha valakiről el lehet hinni, hogy kiállja a tartós tündöklés akadályát... hát az Tony Montana.
Oliver Stone nagyszerű forgatókönyve a kommunista-kapitalista ellentét magjából csíráztatja ki a cselekményt kimért fokozatossággal, gondosan odafigyelve arra, hogy a történet irányváltásai során a fogyasztói társadalom és az amerikai álom szerinti berendezkedés, a pénz uralta létezés kritikája ne vesszen el. Tulajdonképpen ez a háttér a lassacskán kibontakozó, színpompás tragédiához, amelyben a felkapaszkodás-csillogás-bukás klasszikus receptje Scorsese-i szinteken érvényesül. Tony Montana tulajdonképpen az amerikai álom egyik, meglehetősen mocskos, véres, és veszélyes verzióját váltja valóra, ahogy felépíti birodalmát, amibe a szkript számunkra is gondos belátást biztosít. Tony eszelős alakja kalauzol végig bennünket a sztorivezetés megrázó és félelmetes labirintusán, amelyben barangolva számos gengsztertípust ismerhetünk meg, akik között természetesen a mi vadállati természettel megátkozott főhősünk az uralkodó faj. Tony sokaknál tisztábban látja a drogvilág képletét, ám elvakultsága és mohósága legalább ugyanilyen lángon ég lényében, és ettől lesz egyszerre mocskosul veszélyes, és nagyon, de nagyon sebezhető is.
Brian De Palma élete rendezése erőteljesen sugározza magából a profizmust, és a maradéktalan átgondoltságot. A direktor lassan vezeti be a feszültséget jeleneteibe, megágyaz neki, elrendezi, gondosan beállítja. Aztán olyan brutális őrülettel robbantja a néző arcába, hogy az valami hihetetlen. Legyen szó idézni való mondatok tömkelegét felvonultató párbeszédes jelenetekről, avagy eszelős tűzpárbajról, vagy sunyi bérgyilkosságról, De Palma képes minden szituációt tökéletesen a helyén kezelni. A karmester rendszerint olyan beállításokat ötöl ki, amelyek a lehető legkiválóbban alkalmazkodnak a történet adott helyzetéhez, amelyekben a kellő erő és energia a lehető legmélyrehatóbb mértékben tud érvényesülni. A kameramunka energikus, a hosszú snittek emlékezetes képsorokat generálnak, Giorgio Moroder zenéje pedig elbújik ugyan a háttérben, ám érzelmes dallamaival rendszerint pazarul teljesíti feladatát, tehát teljessé teszi a produkció amúgy is egészen kiváló atmoszféráját.
Al Pacino már jó ideje a kedvenc színészeim közé tartozik, és eme helyzet kialakulásában nagy szerepet játszott A sebhelyesarcú. Pacino már a film évekkel ezelőtti, első megtekintésekor is lenyűgözött, ám ezúttal, ha van rá mód, talán még inkább. A színész arcjátéka kegyetlenül hiteles, nonverbális kommunikációja szintén elsőrangú. Félelmetes erővel hozza Tony Montana vadállatias, ugyanakkor mégis intelligensnek mondható karakterét. A kötelező, bombázó gengszterfeleséget Michelle Pfeiffer alakítja, meglehetősen jól, Tony hű társaként pedig a szintén hitelesen játszó Steven Bauer-t láthatjuk.
A sebhelyesarcú az egyik legjobb gengszterfilm, amit valaha csináltak, Tony Montana pedig a mozivásznakon valaha feltűnt egyik legemlékezetesebb antihős. 10/10.
