Az Alzheimer-kór egyfajta tabutéma társadalmunkban. Nem igazán szeretünk beszélni erről a súlyos, időskori betegségről, mert létezésének ténye, és bekövetkeztének előreláthatatlansága maró félelemmel tölt el bennünket. A kórban szenvedőnek maga a pokol, hogy lassacskán elveszít mindent, ami ehhez a világhoz kötötte, elveszíti önmagát. Ugyancsak pokol a hozzátartozók számára, akiknek hosszú évek óta ismert szerette egyik napról a másikra elfelejti, hogy kik is ők. A Julianne Moore-nak minden bizonnyal Oscar-díjat szállító Still Alice mer beszélni az Alzheimer-kórról.

Alice Howland (Julianne Moore) elismert, neves nyelvészprofesszor, aki egyetemi tanárként dolgozik. Apróságokkal kezdődik, a nő elfelejt egy-egy szót, kissé komikus hatású módon félrebeszél, és az is előfordul, hogy nem tudja rendesen befejezni a mondatot, amit elkezdett. Felkeres egy neurológust, aki módszeresen feltárja a problémák okát. Alice kezdetben megörül, hogy nem agytumorról van szó, ám a végül kiderülő megoldás számára még ijesztőbb a ráknál is. Alice az Alzheimer-kór egyik ritka, különösen gyors lefolyású fajtájában szenved, ami ráadásul örökletes, így férjével, Johnnal (Alec Baldwin) gyerekeik (Kate Bosworth, Kristen Stewart, Hunter Parrish) egészségéért is aggódhatnak. Miközben a családtagok próbálják feldolgozni az életükben bekövetkezett sötét fordulatot, Alice leépülési folyamata egyre erőteljesebb módokon ad hírt magáról.

Richard Glatzer és Wash Westmoreland író-rendezők filmjében két dolog fogott meg igazán. Az egyik a sallangmentesség, a másik pedig az életszagú tálalásmód. A cselekményvezetés valóban mellőz mindennemű fölösleges üresjáratot, lényegre törően, letisztult módon mesél. A Still Alice nem kísérletezik, nem akar semmiféle bravúrt bemutatni. Egyszerűen csak arra törekszik, hogy hitelesen és erőteljesen elmondja a főhősnő történetét. És a hatásvadászat eme őszinte mellékelése számomra kifejezetten megható impulzusként szolgált. A történet végig érdekfeszítő, és elborzasztó, a forgatókönyv a betegség lefolyásának legfontosabb fordulópontjait ragadja meg, és azokat fokozza fel, illetve vesézi ki alapos részletességgel. A tálalásmód valóban életszagú. Emberközeli, hitelesnek ható aspektusból kerül elő a betegség témaköre. Hétköznapi jelenségként, az általános fájdalmak egy kisarkított, végletes fajtájaként áll a középpontban az Alzheimer-kór, és ettől ha van rá mód, talán még ijesztőbb, mintha valamifajta földöntúli, démoni hatalmat tulajdonítottak volna neki a készítők.

A rendezésre sem lehet komolyabb panaszunk. Itt is érezhető, hogy a készítők nem az év filmjét akarták produkálni, hanem egyszerű, hiteles képet próbáltak nyújtani erről a megrázó történetről. A szomorú hangulat a játékidő előrehaladásával egyre inkább emelkedik, a hiú remény fokozatosan elhal a tovatűnő emlékek mocsarában, és végül már csak a puszta, kegyetlen félelem marad. És ebből a pokoli koktélból végül igenis sikerül katarzist csiholni. Nem valamifajta óriásit robbanó, emocionális bombát, hanem egyfajta szép, a film kimért hangulatához tökéletesen illeszkedő, pazar kikerekítést a történet végére. A rendezők erőteljes, emberközeli érzelmekkel dolgoznak, miközben maradandó motívumokat helyeznek előtérbe, mint például Alice önmagának rögzített felvételét, a pillangó rövid életével való párhuzamot, vagy éppenséggel a már említett befejezésben levont konklúziót. Azt, ami végül megmarad, és tovább pislákol a sötétségben. Habár minden percében maróan fájdalmas, a Still Alice összességében mégis szép, vagy inkább úgy mondom, hogy melankolikus filmélményként csapódik le végül a nézőben.

Julianne Moore-tól nem sajnálhatjuk az Oscar-díjat, megérdemelten fogja bezsebelni. A színésznő minden egyes jelenetben erőteljes, hatásos játékot produkál. A betegség minden stádiumát maradéktalan beleéléssel mutatja be, és ezáltal sikerül mélyről jövő érzelmeket generálnia a befogadóban. Alec Baldwin korrekt partnere a főszereplőnőnek, és Kristen Stewart is jól alakít.

Végkövetkeztetésképpen annyit tudnék levonni a Still Alice által nyújtott élményből, hogy ez egy olyan film, aminek sikerült komoly teljesítményt nyújtania, annak ellenére hogy ez nem feltétlenül állt szándékában. Egy történet hétköznapi stílusú elmeséléséről van szó csupán, de végig ott van benne az a plusz, a forgatókönyvben, a rendezésben, a színészi játékokban, a filmzenében, mindenben jelen van az a megfoghatatlan, egészen jelentéktelennek ható, ám mégis nagy súllyal bíró energia, ami végső soron maradandóvá teszi ezt az alkotást. 8,5/10.