Internetes kalandozásaim során újra és újra szembe találtam magam egy bizonyos címmel. Orphan Black. Gondoltam, jól van, még egy sorozat, amit talán érdemes lenne nézni, de egyelőre úgysincs időm rá. Meg őszintén szólva első blikkre annyira nem is izgatott fel a dolog. Nemrégiben azonban ha jól emlékszem pont a House of Cards IMDB-adatlapját böngésztem abban reménykedve, hogy a 3. évad premierjét esetleg előrébb hozták, amikor melléktalálatként felugrott ismét ez a bizonyos Orphan Black. Na mondom, ez nem lehet véletlen, muszáj legalább egy próbát tennem ezzel a számomra jóformán teljesen ismeretlen szériával. Belekezdtem tehát az első évadba, amelynek tíz epizódját aztán hamar el is fogyasztottam. Igen, mert az az élmény, amit a remek történet, a jól megrendezett, sodró lendületű cselekményvezetés, és a zseniális Tatiana Maslany kombója eredményez, függővé tesz. Én legalábbis így vagyok vele.

Igyekszem kerülni a spoilerezést az írás során, de a sorozat történetének alapkonfliktusát (ami a 3. epizód elején válik egyértelművé) muszáj lelőnöm, mert másképpen nem tudnék érdemben értekezni az összképről.

Sarah (Tatiana Maslany) árva gyerek volt, gyámja, Mrs. S (Maria Doyle Kennedy) nevelte fel. Ő volt az is, akinél Sarah otthagyta kislányát, Kirát (Skyler Wexler), mielőtt tíz hónapra eltűnt volna. A züllött természetű, bűnös előélettel rendelkező lány most hazatér, ám a vonatállomáson rémálomszerű élményben lesz része. Egy idegen nő (Tatiana Maslany) az egyik szerelvény elé veti magát. Sarah először megdöbben, hiszen az elhunyt pontosan úgy nézett ki, mint ő maga, ám ezután gyorsan kapcsol és ellopja a nő holmiját. Másnap már Elizabeth Childs nyomozóként próbál elegendő pénzt szerezni a tiszta lappal való újrakezdéshez, ám az események láncolata egyre bonyolultabbá válik. Sarah megismerkedik Alisonnal (Tatiana Maslany) és Cosimával (Tatiana Maslany). Különböző öltözködési stílusukat és eltérő frizurájukat leszámítva a három nő kiköpött mása egymásnak. Sarah hamarosan megtudja a rémisztő igazságot, miszerint mindannyian klónok, az öngyilkos rendőrnőtől kezdve, hármukon keresztül egészen a világban szétszórt többi egyedig bezárólag. És ezzel egy egészen új, ám tiszta laptól mentes élet kezdődik a főhősnő számára.

Több dolog is van, ami megfogott ebben a sorozatban. Kezdjük a sokrétűséggel. Alapvetően ez egy izgalmas thriller, tele titkokkal, rejtélyekkel, kiismerhetetlen alakokkal, árulással, félelemmel, paranoiával. Ugyanakkor a főbonyodalom, és az egész sztori kerete kőkemény sci-fi, hiszen eme vonulat sodrásában az illegális emberklónozás témakörébe ássák bele magukat a készítők. A főszál mellett az egyes karakterek, a különböző klónok mind megkapják saját, viszonylag különálló, de a nagy egészhez mégis szervesen kapcsolódó szálaikat, amelyek filmdráma-áthallással is felruházzák az összképet. És ha mindez még nem lenne elég, akkor megemlítem, hogy az Orphan Black első évada igazán minőségi, stílusos humorérzékkel is rendelkezik, amit az alaptörténet komorsága miatt nyilván nem visznek túlzásba a készítők, ám pontosan ezért igazán hatásos, amikor mégis kihasználják, kivétel nélkül a legjobb pontokon.

Az évad rendezői kivételesen erőteljes munkát végeznek. Rendkívül nehéz lehet összehangolni egy olyan sorozat forgatását, amelyben jóformán az összes fontos karakter szerepét ugyanaz a színésznő játssza, akinek így különböző manifesztációiban akár háromszorosan is jelen kell lennie bizonyos jelenetekben. Ám az alkotók nem ijedtek meg a kihívástól, sőt, érezhetően saját határaikat feszegetve vetették bele magukat a kalandba, és ennek eredményeképpen kreatív megoldások, remekül összehangolt képsorok, és érdekes, hatásos szituációk generálódnak a szezon során. A cselekményvezetés sodró lendülettel bír, az Orphan Black olyan durván nézeti magát, mint például a 24 vagy a House of Cards. Az egyes figurák kidolgozása maximálisan precíz munkára vall, a narratíva átgondolt, a logikai rendszer alapos (egy-egy hangyányi apróságba itt-ott talán belel lehet kötni, de semmi olyasmibe, ami kihatással van a cselekmény fontos elemeire és történéseire), a bizalmatlanság pedig részről részre egyre nő. Mert nem lehet tudni, hogy kik a rosszak, és kik a jók. Hogy ki akarja megvédeni hőseinket, és ki akarja legyilkolni őket. A paranoia tartja egyben a cselekményt, az állandó félelem, mert nem tudhatod, kik rejtőznek valójában az ismerős arcok mögött. És az elképesztően izgalmas cselekményvezetéshez még hatásos fényképezés és remek filmzene is társul, csakhogy teljes legyen a nagyszerű élmény.

Néhány szó essék Tatiana Maslany-ról is. Atyaúristen! Hogy nem kapott még ez a csaj egy egész konténernyi Golden Globe-ot?! Egyszerűen félelmetes. Persze, nem először fordul elő, hogy ugyanaz a színész kelt életre több karaktert egy történeten belül, de én akkor is kimondom, hogy ilyet még nem láttam. Maslany vagy hét karaktert formál meg a tíz epizód során, és mesébe illően fantasztikus játékával képes olyan élesen elkülöníteni egymástól a klónok különböző személyiségeit, hogy a nézőnek szinte olyan érzése van, mintha nem is ugyanazt a színésznőt látná az összes szerepben. Maslany minden figuráját az adott karakter jellemrajzára szabott arcjátékkal, mozgáskultúrával, és hangjátékkal kelti életre. Mindennek a tetejébe még olyan szituációk is akadnak a történetben, amikor Maslany egyik karaktere arra kényszerül, hogy eljátssza Maslany egy másik karakterét, és ezekben a jelenetekben, ha lehet, még jobban érvényesül a főszereplőnő zsenialitása. Én elvagyok ájulva ettől a csajtól, úgy gondolom, nagyon sokat várhatunk tőle a jövőben, és nem csak ebben a szerepben (vagyis nem csak ezekben a szerepekben).

Rövid ismerkedés után hamar beleszerettem az Orphan Black-be. Nagyon tetszett az első évad, Tatiana Maslany pedig egyenesen lenyűgözött. 9,5/10. Éééés, már kezdem is a második szezont!