Emlékeztek még arra az időszakra, amikor 3-4 évesen megtapasztaljátok első olyan filmélményeiteket, amelyeket kisebb-nagyobb részletekben később is visszatudtok idézni? Hihetetlen, egyedülálló pillanatok ezek. Megismerni egy-egy kiváló Disney-rajzfilmet, esetleg a Csillagok háborúját, vagy példának okáért a Végtelen történetet. Most a saját gyerekkoromból merítettem, de nyilván mindenki tudna mondani néhány címet a korai éveiből. Tehát jó gyerekfilmekre, illetve családi mozgóképekre szükség van, és mindig is szükség lesz. Egyrészt mert ezek a produkciók igenis képesek hozzájárulni gyerek és szülő kapcsolatához, a néhány éves emberke fejlődéséhez, na meg persze ahhoz, hogy felnőttként ne legyünk kulturális analfabéták. És persze azt is tudjuk, hogy ami gyerekként mesterműnek tetszik, az felnőttként néha tud csalódást okozni. Erre iskolapélda az Elliott, a sárkány, ami szinte biztosan nagy kedvence lesz a gyerekeknek, a szülők azonban félő, hogy leginkább csak a kliséket fogják észrevenni. 

Sajnos elég időnk volt már arra, hogy megszokjuk a nagy vásznas filmfelhozatal erősen hullámvölgyes minőségét. 2016 például eddig nem tudott igazán kirobbanót produkálni, már majdnem az egész nyár eltelt, a mozikban azonban semmi maradandó nem történt. Persze gyöngyszemek mindig akadnak, zsenik még ma is munkálkodnak és persze a díjszezonra úgyis megérkezik néhány komolyabb dráma. De ennél azért talán valamivel többet várnánk. Na de mindegy, amíg a filmszínházakban vadászunk a lehetőségekre és átvészeljük az ínséges időket, addig a tévében újabb csoda történik.

Több mint négy évtized telt el azóta, hogy Steven Spielberg elhozta A Cápáját a mozikba, hogy komplett generációkat kergessen ki vele a világból. A legtöbben valószínűleg úgy gondolják, hogy ezután már nem lett volna sok értelme cápás túlélőthrillereket csinálni, hiszen a legjobb már elkészült. Ennek ellenére azóta is rendszeresen visszatér a vászonra, vagy minimum a házimozikba a különböző tengeri lények keltette rettegés, és ezzel igazából nincs is baj, hiszen így beszélhetünk egy komplett zsánerről. A korábban főleg Liam Neesonnel kalandozó Jaume Collet-Serra megunta a tesztoszteront és most inkább a rendkívül dekoratív Blake Lively-t küldte életveszélybe. A zátonyt nagy várakozások előzték meg, az eredmény azonban a valószínűbb papírforma szerint alakult.

Az idei nyár filmek terén valahol a langy húgy és a lepkefing között evickél. Valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy a női Szellemirtók nagyobb filmélménnyel fog szolgálni, mint a nagyon várt Suicide Squad, de még előbbi sem volt különösen kirobbanó. Még Jason Bourne is csak a kötelezőt tudta újrázni, nem alkotott kiemelkedőt. Ilyen helyzetekben kell elkezdenünk reménykedni a kevésbé hypeolt, elsőre talán nem olyan érdekes produkciókban. Ebbe a kategóriába esik a Rossz anyák is.

A környezetében élők szerint kifejezetten halk szavú és békés Garth Ennis a mainstream képregényalkotás világán belül civil énjének épp ellenkező oldalát mutatja meg. Az ő nevéhez fűződik ugyanis jó néhány az abszurd, morbid humorról, a szégyentelenül mocskos nyelvezetről és az eszelős brutalitásról híres történetek közül. A rajongók már régóta várnak Ennis mesterműve, a Preacher című sorozat mozgóképes feldolgozására. A 66 részes képregényből néhány szám magyarul is megjelent a Kingpin Vertigo-antológiáiban, ám sajnos és egyben természetesen nem mutatkozott rá túl nagy kereslet itthon, így aki kíváncsi a sztori maradék részére, kénytelen egy vagyont kiadni valamelyik eredeti kiadásért, már ha tud angolul az illető. A várva várt mozgóképes átirat végre megérkezett, nem mozifilm, hanem a praktikusabb sorozat formájában.

Ezt most tényleg nagyon sokan várták. Pokolian várták. Azért, mert a DC filmes univerzumépítése ezzel az alkotással lerázhatta volna az átkot, kivívhatta volna végre a hőn áhított, a Marvelt érővel vetekedő elismerést. És minden jel arra mutatott, hogy ez ütni is fog. Az első előzetes annak idején sokkolóan zsigeri hatást gyakorolt, David Ayer neve pedig nem csak rendezőként, hanem íróként virított a stáblistán, ami Az utolsó műszak és a Harag után nagyszerű hír volt. Ráadásul Joker szerepére Jared Leto-t igazolták, aki zenészkarrierje mellett ritkán tűnik fel a filmvásznon, de amikor igen, akkor nagyon gondosan választ, és rendszeresen kihozza magából a maximumot. Minden együtt volt tehát a sikerhez, aztán a filmet besorolták a PG-13-as, kvázi családi filmes korhatár kategóriába, és az egész összeomlott. Persze, a gondok nem csak itt, hanem Ayer forgatókönyvében is keresendők.

Innen vagy onnan, de jóformán minden évben érkezik emlékezetes animációs film. Ez már csak így van, ilyen szempontból hálás ez a műfaj, pedig korántsem egyszerű maradandót, minőségit alkotni berkein belül. A lényegen már idén is túl vagyunk, hiszen a Zootropolis az év legjobbjai között van, de a Pixar Szenillája is egész jól sikerült. Most az Universal istállójából a Gru alkotói is beszállnak a versenybe egy cuki állatos produkcióval, aminek az előzetese kétségtelenül csábító volt. De vajon az összkép beváltja a hozzá fűzött reményeket?

A Netflix garancia a minőségre. Mivel internetes műsorszolgáltatóról van szó, értelemszerűen nem kötik azok a szigorú üzleti szabályok, amelyek a tévéképernyők tartalmát megszabják. Így sokkal nagyobb teret lehet engedni a minőségi szórakoztatásnak, és vagy a Netflix fejesei született zsenik, vagy egyszerűen csak nagyon körültekintően válogatnak, de az biztos, hogy szinte még egy olyan sorozatot sem mutattak be, ami ne lett volna legalább mérsékelten jó. Legújabb premierjük, a Stranger Things pillanatok alatt az internet kedvencévé vált. Természetesen teljesen kiérdemelten!

Mára már állandósult a remake-kultusz Hollywoodban, és ezt általánosságban még mindig nem nézik jó szemmel a mozirajongók. Ennek ellenére meglehetősen ritka az olyan nagy méreteket öltő gyűlöletkampány, ami a '80-as évek egyik kultikus vígjátéka, a Szellemirtók újragondolása ellen indult meg. Pedig a rajongók észrevehették volna, hogy azért ezúttal a remake egy meglehetősen tágabb értelmezéséről van szó, hiszen Paul Feig saját filmjét rendezte meg Ivan Reitman klasszikus paneljeinek felhasználásával, és ez már az előzetesek alapján is eléggé egyértelmű volt.

Miután befejezték a rendkívül sikeres és minőségi trilógiát, Paul Greengrass és Matt Damon minden jel szerint végleg búcsút mondtak a Bourne-szériának. A stafétabot Jeremy Rennerhez került, A Bourne-hagyaték azonban nem vésődött bele olyan mélyen a köztudatba, mint elődjei. Nem volt rossz, de valljuk be, aki nem nézte újra mostanában, már nem igazán tudja felidézni, hogy miről is szólt. Aztán szépen lassan elkezdték pletykálni, hogy Damon talán visszaszállna a dologba, majd felgyorsultak az események, és egyszerre már készült is a trilógia folytatása, ráadásul újfent Paul Greengrass vezénylete alatt.