Életem egyik legelső filmélménye. Amikor először láttam George Lucas a mai napig elsöprő sikernek örvendő, meghatározó sci-fi alkotását, még javában az óvoda éveit tapodtam. Azóta megérkeztem 20. életévemhez, de a Star Wars iránt érzett feltétlen szeretetem, vagy nevezhetjük akár rajongásnak is, nem csappant meg, sőt, inkább erősebb lett az eltelt évek alatt. Mittudomén már, hogy hányadik újranézést iktattam be jelen poszt monitorra vetése előtt, de az biztos, hogy ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel és izgatottsággal néztem a messzi-messzi galaxis hőseinek kalandjait, mint akkor régen, amikor még azt sem tudtam, hogy milyen j-vel írják a Luke-ot.

Sötét idők járnak a galaxisra. A Birodalom fennhatósága alatt sínylődnek a csillagok. A gonoszság növekvő hatalma ellen maroknyi lázadó száll harcba, akiknek sikerül megszerezniük a Birodalom űrállomásként és szuperfegyverként egyaránt funkcionáló létesítménye, a Halálcsillag tervrajzait. Az Alderaan bolygó szenátora, Leia hercegnő (Carrie Fisher) összedolgozik a felkelőkkel, és még mielőtt a gonosz Darth Vader (David Prowse) vezetésével a diplomáciai hajó fedélzetére lépő birodalmi erők elfognák, sikerül elrejtenie a tervrajzokat az R2-D2 nevű droidban, aki társával, C-3PO-val még időben elhagyja a hajót az egyik mentőkabin segítségével. Egy sivár, sivatagos bolygón landolnak, ahol végül fogságba esnek, és végül áruba bocsátják őket. Új gazdájuk a fiatal Luke Skywalker (Mark Hamill), a fiú, aki elvágyakozik a peremvidékről a csillagok közé. Erre hamarosan meg is adatik a lehetőség, ugyanis kiderül, hogy R2-D2-t egy bizonyos Obi-Wan Kenobi (Alec Guinness) számára címezte a hercegnő, és a férfi történetesen a közelben él remeteként. Az egykori Jedi mester, Luke, és a két droid, kiegészülve a pénzéhes pilótával, Han Solo-val (Harrison Ford) és másodpilótájával, Chewbacca-val (Peter Mayhew), nekivágnak, hogy csatlakozzanak a harchoz a fény oldalán, a legyőzhetetlennek tűnő Sötét Oldal elleni háborúban.

Én magam azon az állásponton vagyok, hogy az a film, ami megjelenésekor jó, az örökre jó is marad, egy-két kivételtől eltekintve nem osztom azt a gondolkodást, ami szerint a mozgóképes alkotások fölött eljár az idő. Nem. Ami jó volt ötven éve, az jó ma is, és ami rossz volt ötven éve, az ma sem jó, maximum egyfajta bájt kölcsönöztek neki az évtizedek, de semmi több. Ám eme nézőpontomat figyelembe véve is elkápráztató, hogy ez a csoda, amit George Lucas megálmodott sok-sok évvel ezelőtt, még ma is egy pontosan ugyanolyan erővel bíró, fantasztikus, meghatározó, és minden percében lehengerlő űreposz, ami generációk egész sorából váltotta ki a rajongást, és a fanatikus lelkesedét, és teszi ezt a mai napig lankadatlanul. Tény és való, hogy a Csillagok háborúja elsősorban az elképesztő méreteket öltő kreativitás okán vált megkerülhetetlen klasszikussá. Ebben a filmben a galaxisnak csupán néhány szegletét és szereplőjét ismerjük meg, de mégis átjön a Lucas által kigondolt, lenyűgözően komplex kép, az a fantasztikus, és részletgazdag egész, amihez hasonlót csak nagyon kevesen tudnak kitalálni.

Az expozíció meglepően gyors tempóban kerül lerendezésre, ám korántsem összecsapottságról, sokkalta inkább sallangmentes hozzáállásról van szó, és ez az (többek között), amit Lucas már nem tudott megismételni az előzménytrilógia alkotásaiban. Fókuszban a fiatal srác a galaxis pereméről, aki egyik pillanatról a másikra egy meghatározó küldetés kulcsfigurájává válik, miközben egy elmúlt, a jelenleginél sokkal dicsőbb korszak utolsó hírmondóival kerül kapcsolatba. Obi-Wan Kenobi érezhetően sokat tud a múltról, az öreg mester rengeteg mindent látott élete során, ahogy ez elmondható Darth Vaderről is, az egykori Jedi lovagról, aki átállt a Sötét oldalra. Miközben a cselekményvezetés során Luke kapcsolatba kerül a Birodalom aljas gépezetével, megismerkedik jövőbeli, igaz társaival, és csatlakozik a lázadáshoz, amelynek csakhamar meghatározó alakjává válik, a feketeség kíméletlenül borul rá a szereplőkre. Mert George Lucas itt még igazán értett a hangulatteremtéshez. Komoly, érett, és nem kicsit hátborzongató atmoszférát teremt az író-rendező. Egy ijesztő, megrázóan gonosz világ képét festi le, amelyben a fény oldalán küzdő maroknyi hősnek pusztító erejű ellenáramlásban kell felkapaszkodnia már csak a győzelemhez szükséges lehetőség, sőt, akár a remény elérése végett is.

A látványvilág korszakalkotó, és minden ízében lenyűgöző. A néhány éve nálunk kiadott, díszdobozos verzióhoz tartozó DVD-t néztem meg legutóbb, ami a valahányadik felújított verziót tartalmazza. Az utólag a filmbe pakolt vizuális kiegészítőket egyértelműen fel lehet ismerni, annyira kitűnnek az összképből, de ez igazából nem zavaró, sokkalta inkább színesítő hatással van a produkcióra. A látványelemek terén is csak úgy sugárzik a végtelen kreativitás. A helyszínrajzok fantasztikusak, a forgatási környezetek mindegyike telitalálat, ahogy a díszletek is elsőrangúak. R2-D2 és C-3PO kidolgozása olyan szinten profi, hogy mindkettejük csak úgy üvölt a popkultúra templomáért, amelyben természetesen évtizedek óta bérelt helyük van. Nem feledkezhetünk meg Darth Vaderről, minden idők egyik legprofibban kigondolt negatív karakteréről sem, akinek jelmeze egyszerűen lehengerlő, a filmes kreativitás csodája. A különböző járművek szintén fantasztikusak. Luke siklójától és a jawa-k homokfutó, óriás kukásautójától kezdve, át a grandiózus hatást keltő csillagrombolókon, és a TIE vadászokon, valamint a lázadók X-szárnyú csodáin, egészen az ijesztően óriási és kegyetlen hatalommal bíró, gyilkos Halálcsillagig bezárólag minden feltűnő jármű lenyűgöző. Kreatív, változatos paletta, nem lehet betelni ezekkel a csodásan megálmodott gépekkel, amelyek királya kétségtelenül a Millennium Falcon, az űr-sci-fi történetének talán legemlékezetesebb járműve. Az akciókoreográfiák szintén megragadó erővel bírnak. Obi-Wan és Vader fénykardpárbaja minimalista, ám mégis hihetetlenül izmos hatást gyakorló koreográfiával rendelkezik, a mű fináléjául szolgáló űrcsata pedig álomba illően izgalmas, és magával ragadó. A látványosabbnál látványosabb momentumok csodálása közben John Williams eredeti, Oscar-díjas zenei betétjei teszik teljessé a hangulatot.

Mark Hamill összességében nézve szépen helytáll a főszerepben, bár játéka sokszor amatőrnek hat, de ez nem nevezhető nagy mértékben zavaró negatívumnak. Carrie Fisher jó, Alec Guinness pedig egyenesen zseniális. A prímet természetesen a Lucas látóterébe mintegy véletlenül belecsöppenő Harrison Ford viszi, aki valami elképesztő hitelességgel azonosul a bolygóközi zsivány, Han Solo figurájával.

A Csillagok háborúja, avagy az Egy új remény nagyszerű, meghatározó klasszikus. Megkerülhetetlen filmremek, ami talán lehetne monumentálisabb, ez igaz, de eme, tulajdonképpen fölösleges kötözködéssel együtt is csodálatos mozgóképes élmény a mai napig, remek bevezetője a filmtörténelem egyik legfontosabb trilógiájának. 9/10.