Több mint négy évtized telt el azóta, hogy Steven Spielberg elhozta A Cápáját a mozikba, hogy komplett generációkat kergessen ki vele a világból. A legtöbben valószínűleg úgy gondolják, hogy ezután már nem lett volna sok értelme cápás túlélőthrillereket csinálni, hiszen a legjobb már elkészült. Ennek ellenére azóta is rendszeresen visszatér a vászonra, vagy minimum a házimozikba a különböző tengeri lények keltette rettegés, és ezzel igazából nincs is baj, hiszen így beszélhetünk egy komplett zsánerről. A korábban főleg Liam Neesonnel kalandozó Jaume Collet-Serra megunta a tesztoszteront és most inkább a rendkívül dekoratív Blake Lively-t küldte életveszélybe. A zátonyt nagy várakozások előzték meg, az eredmény azonban a valószínűbb papírforma szerint alakult.
Nancy (Blake Lively) félbehagyta az orvosi egyetemet és épp önmagát keresi. Útja során eljut arra a névtelen, titkos tengerpartra, ahol egykor édesanyja is megfordult. A fiatal nő szörfdeszkára pattan, ám miközben szeli a hullámokat, még nem is gondolja, hogy hamarosan az életéért kell küzdenie. A naplemente előtt elindul még egy körre, ám megtámadja egy óriási cápa, amelynek célja látszólag csak annyi, hogy mindent elpusztítson, ami él és mozog a vízben, hogy megvédje a zsákmányául ejtett bálna tetemét. Nancy súlyos sérülésekkel ugyan, de túléli az első találkozást, majd a közeli korallzátonyon lel átmeneti menedékre. Ám tudja, hogyha nem érkezik segítség, és ő sem talál ki valami megoldást, akkor itt, a következő dagálykor éri a halál, néhány órán belül...
Jaume Collet-Serra korábbi filmjei nem voltak különösebben kirobbanóak, ám az biztos, hogy a felvételeket mindig nagyon alaposan átgondolja. Ez most sincsen másképp, ráadásul ezúttal a rendező valóságos Paradicsomba szabadult be, ott indíthatta el a kamerát. És valóban, a csodálatos táj, kiegészítve az alkotói érzékkel és tehetséggel, csodálatos képeket, szép jeleneteket és megkapó mozzanatokat eredményez. A direktor nem csak a beállításokat koreografálta meg remekül, hanem még a szép képek mellé vágott zenéket is ügyesen rendelte az adott kockákhoz. A lassításokat, illetve az időhúzó szörfös snitteket mérsékelhette volna, mert így az expozíció olyan, mint valami unalmas videoklip vagy reklámfilm, de a technikai oldalról tényleg csak ennyi kötekedni való akad.
Ahogy Jaume Collet-Serra korábbi alkotásainak nagy része, úgy A zátony is a forgatókönyv terén szenvedi el a legnagyobb sérüléseket. Nem arról van szó, hogy a történet nem jó, egyszerűen csak nem mutat semmi újat, semmi meghökkentőt, semmi zsigerit. A cselekményben elhelyezett két-három konfliktusalakító gócpontot szépen kihasználja a szkript, és a főhősnő karakterét is egészen jól felépíti, de ahogy telik a játékidő, egyre gyakrabban jut eszünkbe a 127 óra, és tudjuk, hogy ezt lehetne sokkal, de sokkal jobban is csinálni. Persze a rendező igyekszik menteni a dolgokat és a finálé felé haladva ügyesen tornázza felfelé a feszültséget, jól bánik a félelmetes CGI-cápával és a művérrel is. Az utolsó jelenet azonban teljesen fölösleges, tönkreteszi a befejezés katarzisát, hiszen pont azt a szentimentalizmust hozza vissza a történetbe, amit a film másfél óra alatt mesterien, és látszólag szándékosan rombolt le a sárga földig.
A színészi játékra nem lehet panasz. Blake Lively a gárda egyetlen érdemi tagja, mellette csak sztoriegyengető epizódszereplők tűnnek fel néhány másodperces etapokra. A főszereplőnő hihetetlen teljesítményt nyújt. Ez még mindig nem az a szerep, ami nagy sztárrá teszi, hiszen a film összességében nem kimagasló, viszont lehengerlően hiteles, érzelmekben dúskáló, zsigeri alakítását látva remélhetőleg felfigyel rá egy Nolan, vagy Inárritu, vagy valami egyéb nagyágyú. Tényleg nagyszerű produktumot nyújt Lively, élvezet nézni minden mozzanatát.
A zátony közel sem tökéletes film, valószínűleg nem is lesz túl emlékezetes. Viszont egyszeri túlélőthrillernek pofás, jól van megrendezve, ráadásul remélhetőleg fontos állomást jelent egy nagyon tehetséges színésznő karrierjében. 7/10.
