Ezt most tényleg nagyon sokan várták. Pokolian várták. Azért, mert a DC filmes univerzumépítése ezzel az alkotással lerázhatta volna az átkot, kivívhatta volna végre a hőn áhított, a Marvelt érővel vetekedő elismerést. És minden jel arra mutatott, hogy ez ütni is fog. Az első előzetes annak idején sokkolóan zsigeri hatást gyakorolt, David Ayer neve pedig nem csak rendezőként, hanem íróként virított a stáblistán, ami Az utolsó műszak és a Harag után nagyszerű hír volt. Ráadásul Joker szerepére Jared Leto-t igazolták, aki zenészkarrierje mellett ritkán tűnik fel a filmvásznon, de amikor igen, akkor nagyon gondosan választ, és rendszeresen kihozza magából a maximumot. Minden együtt volt tehát a sikerhez, aztán a filmet besorolták a PG-13-as, kvázi családi filmes korhatár kategóriába, és az egész összeomlott. Persze, a gondok nem csak itt, hanem Ayer forgatókönyvében is keresendők.

Superman halott. Az emberiségnek viszont szerencséje volt, hogy az óriási hatalommal rendelkező metahumán lény mellette, nem pedig ellene harcolt. A rideg Amanda Waller (Viola Davis) azonban gondol erre az eshetőségre is. Ha esetleg a következő nagy erejű harcos rossz szándékokkal érkezne, kell majd egy csapat, amelynek tagjai feláldozhatók, és majd szembeszállnak vele. A kezdeményezés először ellenállásba ütközik, de Waller végül létrehozhatja az X-különítményt, amelyben hosszú büntetésre ítélt, közveszélyes elmebetegek kapnak helyet. Köztük van a kislányáért epekedő bérgyilkos, Deadshot (Will Smith) és Joker (Jared Leto) barátnője, Harley Quinn (Margot Robbie) is.  

Egy ilyen film esetében a bukástól tartani kétségtelenül túlzott óvatoskodás. A Deadpool elsöprő sikere, valamint Christopher Nolan depresszív Batman-filmjei után különösen érthetetlen, hogy a DC és a Warner miért nem merték megkockáztatni a szaftosabb szórakozást. A véleményem szerint átgondolatlan és hibás döntés alaposan meglátszik az összképen. A durva, véres-verítékes bunyókhoz és kőkemény tűzpárbajokhoz szokott David Ayer szinte üvölt minden egyes akciódúsabb képkocka mögül, torkán jéghideg szorítást von a PG-13 marka, ami végül kegyetlen, könyörtelen győzelmet arat felette. Pedig Ayer látta a fantáziát és a lehetőséget az Öngyilkos osztag eszement történetében. Ott van benne a zseniális akció-drámarendező zsenije, meg-megcsillan időnként, példának elég is Deadshot első komoly (tulajdonképpen egyetlen) tökös mészárlását említeni. Viszont a koreográfiák nem válnak igazán maradandóvá, kevés az emlékezetes kép, lehetséges, hogy azért, mert Ayer nem tudott kellően kreatív lenni a szabályok közé szorított kaszabolás és csatározás közepette. 

Az igazi baj azonban az, hogy ha a film történetesen megkapja az R besorolást, akkor sem lenne makulátlan az összkép. Hiszen ez csak az akciójelenetek fantáziátlanságára szolgálna megoldásul, Ayer forgatókönyvének vérző sebeire egyáltalán nem. Az író-rendező egész jól helytáll, amikor a pörgő tempó közepette koncentrálhat egy kicsit a karakterdrámára. A kocsmában beszélgetős jelenet a finálé előtt például kifejezetten erős, viszont nagyon kevés az ilyen, vagy ehhez hasonló képsor a filmben. A cselekményvezetésben előfordulnak lyukak, logikátlanságok, a legzavaróbb azonban az a hihetetlen felületesség, amit Ayer a történet azon fordulópontjain produkál, amelyeknél valami mélyebb, valami több kívánkozna a képernyőre, nem csak annyi, hogy valamelyik szereplő megvonja a vállát, azt mondja, hogy oké, és ezzel hirtelen el is vannak döntve a súlyos kérdések.

Mindennek a tetejébe olyan hihetetlenül béna negatív oldalt kapunk, amire a képregényfilmek új évezredbeli felkapaszkodása során talán még egyszer sem volt példa. A főgonoszkép rémesen gagyi, és véleményem szerint ez azért van így, mert Ayer korábbi filmjei alapján földhözragadt rendező, aki az átlagemberi problémákról szeret életszagú tálalásban mesélni, ám most mégis inkább valami földöntúli, spirituális marhaságot választ ősi istenekkel meg boszorkányokkal. Pedig az Öngyilkos osztag sztorija pont lehetővé tette volna, hogy kemény, erős emberi érzelmekről meséljen, és ehhez tényleg nem kellett volna több, csak egy emberi, földhözragadt ellenfél.

Ayer azonban kettő dolgot nagyon jól csinál. Érdekes módon kiválóan érez rá a történet humorvonalára és sokszor egészen magas szintre tolja az akcióvígjátékot. Nagyon szórakoztató, izgalmas és maradandó poénok záporoznak, minden figura megkapja a maga adagját, elsősorban persze Harley Quinn. A másik zseniális húzás pedig a soundtrack. Na persze nem az eredeti, hanem az a dalválogatás, amivel a rendező Quentin Tarantino magasságait súrolja. Black Sabbath, Queen, miegymás, szóval kurva jó.

Az már az előzetesekben is látszott, hogy a színészek összeválogatása kivételesen sikerült, és a produkció ezen eleme szerencsére rendesen a helyén is van. Margot Robbie zseniális, eszméletlenül szórakoztató és sokrétű játékot produkál. Ha ő nem, akkor senki más sem érdemli meg a nagy színésznővé válást. Will Smith végre újra épkézláb szerepben nyújt épkézláb alakítást. A laza Bad Boys-os, Sötét zsarus időszakát idézi meg újra, és ennek szerintem mindenki őszintén örül. Jared Leto Jokerje sajnos eléggé súlytalanra sikeredett, de ez nem a színész hibája, egyszerűen csak rendkívül kevés helyet kapott a játékidőben az őrült bohóc figurája.

A Suicide Squad egyszer bőven nézhető, szórakoztató akcióvígjáték remek alakításokkal megfűszerezve, azonban nem csak ennyinek kéne lennie. Mert ebben benne volt, hogy megreformálja az egyre inkább ellaposodó képregény adaptációs zsánert. Csak egy kicsit jobban kellett volna bízni. A stúdiónak David Ayerben, David Ayernek pedig saját magában. 6/10.