Világszerte képregényrajongók tömegei kaptak sikítófrászt az X-Men kezdetek: Farkas meglehetősen, és egyben nagyon enyhén szólva rendhagyó Deadpool-értelmezésén. A nagydumás, szórakoztató antihősből eszelős, néma(!) gyilkológépet csináltak a készítők. A Fox már jó ideje tartozott a népnek egy derekas bocsánatkéréssel, ami most, egy hosszú huzavona után megszülető döntés értelmében létrejövő önálló mozifilm formájában végre megérkezett. Már az előzetesek alapján egyértelmű volt, hogy ez tényleg egészen másféle szuperhősfilm lesz, és miután hazájában megkapta a magas R kategóriás korhatár-besorolást, már nem is volt kérdés, hogy mindenki nyálát csorgatva várja a művet. 

Wade Wilson (Ryan Reynolds) katonai múlttal rendelkező zsoldos, aki most leginkább aprópénzért náspángol el idiótákat, szabadidejében pedig haverja (T.J. Miller) kocsmájában igyekszik minél előkelőbb helyen végezni a törzsvendégek között zajló bugyuta Dead Pool bajnokságban. A férfi élete akkor változik meg, amikor megismerkedik a dögös Vanessával (Morena Baccarin), akivel aztán álompárként élnének (és kefélnének) amíg meg nem halnak, ám mivel az élet csupa szívás reklámszünetnyi boldogsággal, úgy néz ki, hogy ez a pont váratlanul hamar elérkezik, hiszen Wade testében gyógyíthatatlan daganatot találnak. A férfi, szerelmét megkímélendő egyedül vág bele a kockázatos kísérletbe, amely során titokzatos, baljós kisugárzású jótevői meggyógyítják betegségét, ugyanakkor emberfeletti képességekkel is felruházzák. A folyamatnak azonban előre nem látott mellékhatásai vannak. Az elcsúfított külsejű Wade jelmezt húzva, immáron Deadpoolként ered a felelős nyomába, miközben nem spórol sem a lőszerrel, sem pedig a poénkodással.

Valóban másféle szuperhősfilm, elsősorban azért, mert igazából nem is szuperhősfilm. Deadpool mindenben más egy kicsit, mint a zsáner szokványos karakterei, és ezek összességének eredményeként lesz végső soron egészen más. Egyszerre görbe tükör, paródia, és vagányabb klón a műfaj számára. A szuperhősös történetek egy kaptafára gyártott, kissé már monoton tengerében ez a film egészen friss vér, valami új, valami más. Deadpool nem hős, kifejezetten megátalkodott és brutális, továbbá nem tisztel sem istent, sem embert, de végül pont ettől a meglepően emberközelibbnek érződő személyiségtől válik olyan figurává, aki a hősiesség fogalmát földhözragadtabb, szimpatikusabb, azonosulásra inkább alkalmasabb formában tudja tálalni. Én magam szeretem a szuperhősfilmeket, és a Marvel stúdió univerzumának értékrendszerével sincs komolyabb problémám, de az biztos, hogy Deadpool világa teljesen kilóg a sorból, és abszolút pozitív értelemben különbözik a mainstream-től, de úgy, hogy közben ő maga is megmarad a főáram egyik, végletes, határokat feszegető képviselőjének. (Lehet, hogy nem is olyan rossz, hogy nincs minden egyes karakter a Marvelnél...).

A produkció történetvezetése kiemelkedően pörgős, ez jelentős részben a játékidő első felében bemutatott párhuzamos cselekményszövésnek tulajdonítható. Nem is igazán flashbackekről beszélünk, a két idősík sokkalta inkább hat egymással egyenrangú forgatókönyvelemnek, és ez így is van jól, hiszen mindkét szálon a sztori lényegének más-más összetevői érvényesülnek. Az egyiken a múltbeli, morbid módon narrált tragédia, a filmes szempontból kissé kiforgatott, de pont ettől hitelesebb szerelmi szál, valamint a karakter személyes gyökerei dominálnak, a másikon viszont Deadpool teljes valójában parádézik, poénkodik és gyilkolászik, nem elfeledhető, hogy mindezt Ryan Reynolds laza, élvezetes előadásában. Kapunk aztán természetesen egy ütős finálét is, ami kapcsán kiemelendő a negatív oldal kidolgozása. Érdekes módon a Deadpool nem rendelkezik igazán nagyszabású főgonosszal, inkább csak egy amolyan lazább, B-kategóriásnak ható ellenféllel, ám a tálalás olyan pazarul egyensúlyoz, hogy a nézőnek szinte egyáltalán nem támad hiányérzete. És miközben zajlik a zúzás és hullanak a fejek, a címszereplő szája nem áll be, de egészen konkrétan talán nincs egy tíz másodperces szakasz sem a filmben, ami Deadpool valamilyen benyögése nélkül telne el. A főhős megállás nélkül poénkodik, oltogatja a többi szereplőt, reflektál szuperhősökre és gonoszokra, miközben a negyedik falat lebontva hozzánk is szól, úgy nyilvánul meg, mintha tisztában lenne a filmkontextussal. A történetvezetés sodrásában számos klisé előkerül, ám ezek mögött rendszerint megfontolt szándék rejtezik, hiszen a készítők minden sablont ügyesen tesznek a paródia eszközévé, nem tisztelik sem a szerelmet, sem a szuperhősöket, sem pedig a szentimentális szónoklatokat.    

Tim Miller élete első nagyjátékfilmjét produkálta a Deadpool képében, és bizony ilyen erős debütáláshoz ritkán van szerencséje a filmvilágnak (értitek, a csávónak még képe sincs az IMDB-n). A rendezői munka legnagyobb erőssége az, hogy Miller minden egyes képkockájáról lejön, hogy ez a film, ez a karakter a sajátja, a magáénak érzi, érti Deadpool világát, tudja a karakter lényegét, és ezt az egyedi hangvételt képes brutálisan szórakoztató módon, képregényhűen, ugyanakkor filmszerűen, és nagyon dinamikusan tálalni. A főhős igazítása a történetben fantasztikus, Miller igazi showmant varázsol Deadpoolból, aki a kiválóan konstruált jelenetekben úgy sasszézik, maximálisan kiegyensúlyozott lépésekkel, hogy attól a néző egyszerre ámul-bámul, és nevet is nagyokat, rövidebben tehát tényleg, valóban remekül szórakozik. Nem feledhető el, hogy az alkotók nem ismernek kegyelmet, rendkívül brutális mozgóképet generálnak, de persze minden vérengzés, csonkítás és csonttörés hatásában ott van a morbid, önmagából kiforgatott humor, a tökéletesen adagolt fekete komédia. Az akciójelenetek néhol túl vannak vágva, de összességében nem lehet túl sok panaszunk rájuk. Láthatunk nagyszerűen koreografált tűzpárbajokat, pazar, kemény bunyókat, és még a látványos monumentalitásról sem kell lemondanunk. És ha mindez még nem lenne elég, Miller elsőrangúan válogatott és a filmbe tökéletesen beleillesztett zenei aláfestésekkel provokálja tovább a befogadó gyönyörközpontját.

A Deadpool egészen új adalék az utóbbi évek szuperhős-holokausztjában, a franchise-ok tomboló tengerében. Garantáltan nem csalódnak benne sem a karakter rajongói, sem a kikapcsolódni vágyó moziba járók. Az utóbbi évek legjobb paródiája, legjobb fekete komédiája és egyik legjobb akciófilmje. 9,5/10.