Bölcs dolog-e felkarolni egy hatásos, jól sikerült, de mindössze néhány perces rövidfilmet? Vajon biztosak lehetnek-e a stúdiók és a producerek abban, hogy az alkotó, akinek akadt egy jó ötlete, amit még kivitelezni is képes volt, megtudja majd csinálni a bravúrt újra, másfél órában is? Egyáltalán nem, ez sima lutri. Van, hogy az eredmény olyan lesz, mint a Whiplash, máskor viszont olyan, mint az Amikor kialszik a fény...

Az amerikai filmgyártás mindig rajongott az összeesküvés elméletekért, történelmi tabukért, eltitkolt vagy tagadott eseményekért, amelyekről amolyan hollywoodi ízesítésű oknyomozó jelleggel leránthatják a leplet. A Mihail Gorbacsov vezető pozícióba kerülését megelőző évek és a hidegháború legsúlyosabb évtizedei remek táptalajt biztosítanak az ilyen jellegű sztoriknak. Tom Clancy ötlete ezt a hullámot lovagolja meg, a belőle készült film pedig már rögtön az első képkockákban úgy hozza közelebb magához a nézőt, hogy fikcióját valóságként tünteti fel. Olyan események láncolataként, amelyet mindkét fél szigorúan tagad.

A DreamWorks kedves, szerethető franchise-t szállított az utóbbi években Kung Fu Panda cím alatt. Való igaz, hogy nem emelkedett a Pixar, de még a Disney saját gyártás magasságaiba sem, viszont egyszeri szórakozásként, na meg családi programként gond nélkül működött az első és a második rész is. Az előzetes hasonló harmadik kört ígért. Én magam úgy gondoltam, nem mennék moziba Po újabb kalandjáért, viszont most, hogy a produkció benézett a házimozis piacra, természetesen tettem vele egy próbát.

"Minden férfinak... asszonynak... minden nemzetnek... minden kornak megvan a maga Pókja. Te az enyém voltál. Micsoda teher! Micsoda dicsőség."

Amikor Stan Lee 1962-ben kitalálta Pókember figuráját, senki, valószínűleg még ő maga sem gondolta, hogy ez a karakter ekkora pályát fog majd befutni. Pókember ma, de igazából már évtizedek óta talán a legnépszerűbb szuperhős, kizárólag a Marvel tárházát tekintve pedig egyértelműen. Stan Lee annak idején leginkább könnyedebb, izgalmas kalandtörténetekkel vezette fel hősét, ám az azóta eltelt, több mint ötven esztendő során számos tehetséges szerző megmutatta, hogy mit jelent számára Pókember és annak világa. Közülük az egyik, vagy talán a legemlékezetesebb J. M. DeMatteis, aki pszichológiai thriller jellegű sztorijaival egészen új magasságba emelte a falmászó szuperhős alakját. Ő írta minden idők egyik legfontosabb Pókember-történetét, a Kraven utolsó vadászatát is, amit most végre, természetesen a Kingpin kiadó jóvoltából gyűjteményes, ráadásul HC (kemény borítós) kötet formájában is kezükbe vehetnek a magyar olvasók.  

kép: pokember.hu

Akkor jöhetett meg legalább az a szemernyi bizalmunk a mai Hollywood remake-kultuszában, amikor J.J. Abrams visszahozta a Star Trek világát a mozikba. Már az első film is erőteljes volt, érdekes és látványos szórakozást nyújtott, ráadásul Abrams pazar ötlettel kötötte egybe történetét az eredeti univerzummal, majd megérkezett a második felvonás, ami Benedict Cumberbatch és a rendező vezetésével bemenetelt az év legjobbjai közé. Abrams végül érthető módon dobta a franchise-t az eggyel nagyobb liga, a Star Wars kedvéért, helyére pedig a Halálos iramban filmek Cézára, Justin Lin érkezett. Az első előzetestől mindenki összefosta magát, és már reflexből temette a produkciót, ám az összkép végül igencsak kellemes meglepetést szállít.

Úgy tűnik, előbb-utóbb minden kultfilmet elér a remakefertőzés. Egyelőre a totális apokalipszissel fenyegető Vissza a jövőbe újragondolástól megkímélt minket Hollywood, ám a produkció tervezete újra és újra felszínre kerül, úgyhogy sajnos valamikor szinte biztosan el fog készülni. Addig is itt van a nőies Szellemirtók, amiből senki nem kért, de ha már van, kíváncsiak vagyunk rá. Előtte azonban mégis célszerű lehet feleleveníteni Ivan Reitman alkotását, ami a paranormális tevékenységek egyedi megközelítésből való bemutatásával évtizedekre szóló garantált sikert vívott ki magának.

Miután 1979-ben Ridley Scott mérnöki precizitással ötvözte a science fiction-t és a horrort, megteremtve ráadásul mindkét műfaj egyik legikonikusabb gyilkológépét, a franchise nem veszett el a süllyesztőben. James Cameron kezei között elkészült minden idők egyik legtöbbre tartott folytatása, ami egyben a sci-fi horror műfajhibrid kiemelkedően népszerű alkotása.

A Corvin mozi újfent műsorra tűzte az amerikai sci-fi film egyik legnagyobb klasszikusát, ami nem csak James Cameron számára hozta meg a komoly elismerést, hanem Arnold Schwarzeneggert is meglökte a szupersztárrá válás útján. Eme remek kezdeményezésnek hála a magamfajta gyökerek, akik mertek a '80-as évek után születni, végre pótolhatják a nagy vásznas élményt. Nem vagyok túl nagy rajongója a régi filmek mozis újrázásának, de bevallom, akad egy-két darab, amit tényleg megéri így is megtekinteni, főleg, ha az embernek annak idején erre nem volt lehetősége, mert még nem létezett vagy túl fiatal volt. Így hát a 2001: Űrodüsszeia után a Terminátorra is elmentem, hogy a kb. negyedik újranézést mozis körülmények között bonyolíthassam le.

Ma 60 esztendős az amerikai film történelmének egyik legjobb színésze. Tom Hanks pályafutása során sokféle karaktert eljátszott, és nem is akárhogy. Mindegy, milyen figurát, szerepet kapott, munkáját tökéletesen elvégezte. Szenvedéllyel, hitelességgel, lélekkel kelti életre a rá bízott szerepeket, nem is csoda, hogy már kettő Oscar-díjjal és négy Golden Globe-bal büszkélkedhet. Még egy tizenöt év biztosan lehet benne, reméljük, továbbra is pazar alakításokkal örvendeztet majd meg bennünket, persze ehhez jóformán kétség sem férhet. Amíg az Infernóra várunk, vessünk egy pillantást életműve legjobb filmjeire. Fontos, hogy a listában nem Hanks alakításai, hanem a filmek összképei vannak rangsorolva. A színész mindegyikben kurva jó, nehezen lehetne sorrendet alkotni. 

Miután A Bourne-csapdával simán túlszárnyalta Doug Liman eleve nagyon jó első részét, Paul Greengrass természetesen maradt a rendezői székben, hogy befejezze a trilógiát. Jól tettem, hogy az előző írás végén nem köteleztem el magamat száz százalékig azon állításom mellett, mely szerint a második epizód a franchise legjobbja. A Bourne-ultimátum újranézése után egészen másképpen látom a dolgokat.