"Minden férfinak... asszonynak... minden nemzetnek... minden kornak megvan a maga Pókja. Te az enyém voltál. Micsoda teher! Micsoda dicsőség."
Amikor Stan Lee 1962-ben kitalálta Pókember figuráját, senki, valószínűleg még ő maga sem gondolta, hogy ez a karakter ekkora pályát fog majd befutni. Pókember ma, de igazából már évtizedek óta talán a legnépszerűbb szuperhős, kizárólag a Marvel tárházát tekintve pedig egyértelműen. Stan Lee annak idején leginkább könnyedebb, izgalmas kalandtörténetekkel vezette fel hősét, ám az azóta eltelt, több mint ötven esztendő során számos tehetséges szerző megmutatta, hogy mit jelent számára Pókember és annak világa. Közülük az egyik, vagy talán a legemlékezetesebb J. M. DeMatteis, aki pszichológiai thriller jellegű sztorijaival egészen új magasságba emelte a falmászó szuperhős alakját. Ő írta minden idők egyik legfontosabb Pókember-történetét, a Kraven utolsó vadászatát is, amit most végre, természetesen a Kingpin kiadó jóvoltából gyűjteményes, ráadásul HC (kemény borítós) kötet formájában is kezükbe vehetnek a magyar olvasók.
kép: pokember.hu
Peter Parker kételyek és félelemek között tengődve igyekszik eleget tenni kötelességének, amit akkor vállalt, amikor először húzta magára Pókember jelmezét. A Mary Jane-nel kötött házasság első napjai során feltűnik a színen egy régi ellenfél, Kraven. Az orosz származású vadász elméje mostanra teljesen az őrület martalékává vált, a Pókra, mint a világban fellelhető minden rossz és gyalázatos szimbólumára tekint. Leakarja győzni, így lelövi Pókembert, testét pedig egy koporsóban eltemeti a föld alá. Ezt követően ráébred, hogy győzelme csak akkor lehet teljes, ha a szuperhős helyébe lépve bizonyítja, hogy minden téren jobb nála. Miközben Kraven Pókember-jelmezben szembeszáll Verminnel, a sorozatgyilkos patkányemberrel, az elföldelt hős kitör sírjából...
J. M. DeMatteis toronyként magasodik ki az általam ismert Pókember-írók közül, és erről szerencsére a magyar képregénykiadók is hasonlóan gondolkodhatnak. Már nem először jelenik meg nálunk munkája, hiszen a Kraven utolsó vadászata is kijött annak idején hat füzetben, majd jó néhány éve olvashattuk tőle a Pókember és Batman crossovert, a Semic Sikoly-különszámát, de a Kingpin is megjelentetett tőle egy vékonyabb kötetet, méghozzá A Vadász lelkét, ami jelen poszt tárgyának folytatása.
Kétségtelen azonban, hogy az író minden remek húzása közül a Kraven utolsó vadászata emelkedik ki leginkább. DeMatteis története leginkább pszichothriller címkével illethető. A konfliktusok döntő hányada a kulcsszereplők, tehát Pókember, Kraven és Vermin fejében játszódik le. A való világ talaja csupán valamiféle szürreális, anti-ideális elvonatkoztatás szintjén van jelen, nem is tűnik igazán számottevőnek. A harc, a valódi küzdelem az elme síkján zajlik, és mintha a főszereplők mentálisan össze is kapcsolódnának, ahogy száguldanak végzetük felé. DeMatteis nem fél zaklató, nyomasztó, éjsötét tartalommal feltölteni művét. Nem tudom, melyik másik írónak lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy Pókembert rövid úton "megölje", majd azzal a lendülettel el is temesse. A Kraven utolsó vadászata egyfelől tabukat döntöget, másfelől pedig egészen új távlatokat nyit Pókember történetfolyamában.
Eme képregény legfontosabb fogalma kétségtelenül a félelem. Mindenki fél. Kraven, a vadász káoszt, romlást és szennyt lát maga körül. Úgy szemléli az amerikai kapitalizmus világát, mint holmi súlyosan fertőzött, halálra ítélt testet, ami nemsokára úgyis elpusztul. Belső monológjaiban megfogalmazza, hogy a civilizációt ő a civilizálatlanban, a vadonban, a dzsungelben lelte meg. Fél mindentől, ami ezt a békés egyensúlyt veszélyezteti, fél attól, hogy nem tud uralkodni világán, és ez az, ami kivetül Pókemberre, az ellenfélre, akit Kraven nem tudott legyőzni, a prédára, amit a vadász nem tudott elejteni. Elméjében a Pók, a hatalmas, természetfeletti és gonosz lény felelős mindenért, ami rossz és ártó a Földön. Ezért pusztulnia kell. Érdekes módon azonban Kraven a végnél távolabbra tekint. A Pók legyőzése után még megakarja értetni vele, hogy miről is van szó, bevonja egy elvont, szürreális, ijesztő játszmába. Ami után a Pók és a benne lakozó ember is megérti, hogy a vadász miért teszi azt, amit tesz.
Peter Parker is fél. Benne a legalapvetőbb emberi rettegés, a halálfélelem munkál. Furcsa, vagy inkább pont értelemszerű, hogy házasságkötése után szállják meg a sötét gondolatok. Az elmúlásról merengve, szeretteiért betegesen aggódva sétál bele Kraven csapdájába, ami után az őrület határára sodródva felfoghatatlan bánat, düh és újfent megjelenő félelem szörnyű keveréke uralkodik el rajta. Pókemberben mindig is megvolt az erőszakos, kegyetlen dimenzió, ez az oldala számos történetben előkerül, ám talán most kell a legjobban küzdenie azért, hogy képes legyen hű maradni alapelveihez, amelyek nélkül nem lenne értelme annak, amit jelmezben csinál.
Nem szabad megfeledkezni a történet legfontosabb mellékszereplőjéről, Verminről sem. A csatornában bujkáló, a fenti világtól és az "üvegbe zárt maszkokat" hordó emberektől rettegő patkányember, Zémó báró bestiális mesterkedésének eredménye egykor átlagos férfi volt, ám élete azóta sötét káoszba fulladt. A főszereplők mellett ő is narrálja a cselekményt, így betekintést nyerhetünk zavaros fejébe, kavargó gondolataiba és abba a rengeteg kételybe, ami kínozza a lelkét és az agyát.
Mike Zeck rajzai mesteriek. A képek kiválóan illeszkednek a történethez. A lapokat átitatja az őrület és a a belső bizonytalanság. Elég, ha egy pillantást vetünk Kraven hátborzongató vigyorára, és már érezzük is, hogy mekkora összhang volt az alkotók között. A színvilág szintén parádés. Habár a történet két hetet ölel fel, a panelek csupán töredéke játszódik napfényben, a fontos események színtere az éjszaka. Az éjszaka, amit zuhogó eső áztat, és az ítéletidő nem hajlandó alábbhagyni, nemhogy elvonulni. Nem amíg, a főszereplők le nem játsszák a nekik rendelt sorsfordulatot.
A Kraven utolsó vadászata valószínűleg a legjobb Pókember-képregény, de persze nem törvényszerű, hogy mindenki így gondolja. Az mindenesetre biztos, hogy J. M. DeMatteis alkotott valami maradandót, amikor papírra vetette ezt a sztorit. Valamit, ami szuperhőstörténet ugyan, mégis emberibb a legtöbb mély drámánál. Emberfeletti erővel rendelkező alakok harcolnak benne, mégis bensőségesebb a legtöbb thrillernél. Hihetetlen mestermű, megunhatatlan, pedig nagyon nyomasztó. És hiába olvasod el újra és újra, a kétely rád is átragad. Mert végül minden szereplő megleli a maga igazságát, de egyetemes választ nem kapunk a felvetődő, égetően fájdalmas kérdésekre. Egyvalami biztos csupán... hogy mindenki fél. Mindenki kibaszottul retteg. 10/10.
