Az utóbbi évek egyik legjobb sorozatát természetesen a Netflix szállítja immáron negyedik esztendeje. A Piper Kerman tapasztalatai és biográfiája alapján indult történet a női börtön kontextusában olyan komplex szociológiai tablót és összetett karakterdráma-együttest prezentál, amire aligha tudunk méltó példát mondani. Az Orange Is the New Black korszakalkotó mű, még ha ez egyelőre nem is csapódott le mindenki fejében. Korszakalkotó, mert most mutat valami egészen újat, most, amikor már mindenki kezdi benyalni a hollywoodi propagandát, miszerint már nem lehet megújulni. És mégis sikerül. Negyedszerre is.

Habár tisztességesen összerakta az első részt, Doug Liman mégsem maradt a folytatásra. Helyére azonban talán a lehető legjobb választással Paul Greengrass érkezett, akinek rendezőként neve jóformán azóta össze is forrt a franchise címével. Nem is véletlen, hiszen az eleve jól sikerült kezdés után összerakta minden idők egyik legjobb folytatását!

Miután a Matt Damon-t sztárstátuszba röpítő kémtrilógia befejeződött, úgy volt, hogy a színész többé nem tér vissza Jason Bourne bőrébe. Azonban a Jeremy Renner nevével fémjelzett spin-off nem aratott túl nagy sikert, így kezdetben csak pletykaként, majd teljes bizonyossággal érkezett a hír, miszerint nem csak Damon, hanem Paul Greengrass rendező is visszaevickél a franchise-hoz. Hónap végén érkezik az új kaland, aminek első előzményét még nem Greengrass, hanem Doug Liman vezényelte.

Már nem értetlenkedünk. Már elfogadtuk. Belenyugodtunk, és sodródunk az árral. Nem értjük, de már nem is keressük a választ a kérdésre, hogy Hollywoodnak miért kell mindenhez, de tényleg minden rohadt filmhez folytatást készítenie. Már nem is lehetünk meglepve azon, hogy 2014 egyik legrosszabb filmje, a Tini Nindzsa Teknőcök is megkapta második felvonását. Hogy egy bűn rossz alkotást mi értelme van továbbgondolni, az érthetetlen. Még a profitszerzés sem lehet igazán jogos cél, hiszen előrevetítendő, hogy a kutyát sem fogja érdekelni ez a produkció, hiszen nem valószínű, hogy a teknőcrajongók még egyszer kitennék magukat a sokknak, a többiek meg valószínűleg az első részt is kaszálták már a játékidő felénél. Nem baj, a produkció azért elkészült, hogy bebizonyosodjon, mindig van lejjebb.

Az Ocean's-trilógia második és harmadik részéről.

Ocean's Twelve - Eggyel nő a tét (2004)

Steven Soderbergh másodszorra nem tudott olyan nagyot alkotni a heist movie zsánerében, mint három évvel korábban. A folytatás alapjaiban teszi értelmetlenné az első rész komplett konfliktusát, így már a kezdőleges szájíz is eléggé keserű. Ettől függetlenül azonban lehetne érdekes az összkép, hiszen a tolvajverseny ötlete, különösen Vincent Cassel szerepeltetésével, igazán termékeny táptalajnak tűnik. A kivitelezés azonban, elsősorban a forgatókönyv szempontjából túlságosan átgondolatlan, bugyuta és csapongó. Kezdetben kifejezetten sokrétű, izgalmas alkotást ígérnek a készítők, ám utána módszeresen bontják le saját művük elképzelt nagyságát. Tény és való, hogy a színészi játékok ezúttal is jók, ugyanakkor például Cassel egyáltalán nem tud kibontakozni, hogy megmutassa, miért is ő az egyik legnagyobb francia színész. A fordulatok területén pedig túlsúlyban van a gagyi a minőségivel szemben. 5/10.

Az antihős kérdése mindig is bonyolult dolog volt, hiszen a készítőknek olyan karaktereket kell megszerettetniük ilyenkor a nézőkkel, akik alapvetően nem jó, sőt, olykor kifejezetten rossz emberek, de semmiképpen sem páncélban a csatába lovagló, patyolat tiszta hősök. A heist movie esetében talán nem olyan nehézkes a dolog, hiszen a tolvajokat kétségtelenül egyszerűbb szimpatikus színben feltüntetni, mint mondjuk a gyilkosokat vagy a drogdílereket.

Steven Soderbergh alkotása a lopós zsáner egyik legjelesebb képviselője.

Nem újító megközelítés kijelenteni azt, hogy az utóbbi években nagyon kevés igazán jó horrorfilmet készítenek. Általában egy kezünkön megtudjuk számolni, hogy adott esztendőben mennyi említésre méltó alkotás látott napvilágot a műfaj képviseletében, és gyakorta egy-két ujjunk is elegendő ahhoz, hogy számba vegyük a valóban maradandó műveket. 2016 már most egész jól áll, hiszen a Démonok között 2. után érkezett egy kevésbé felkapott, de annál jobb produkció.

Az 1996-os A függetlenség napja a tömegfilmes, látványközpontú katasztrófafilm-tematika egyik, ha nem a legjelesebb képviselője. Még ennél is fontosabb az, hogy történetileg egy szépen lezárt kerek egész, ami tökéletesen megvolt folytatás nélkül a kultfilmmé válás útján. Ettől függetlenül azonban több szempontból is érdekesnek ígérkezett az újabb kör. Egyrészt azért, mert ha valamit húsz év után folytatnak, gondolhattuk, akkor ott tényleg valódi ötletek lehetnek, ráadásul a rendezői székbe visszatért Roland Emmerich, aki talán nem egy nagy rendező, de a műemlékek és a nagyvárosok lerombolásában mindig nagyon ott volt. Ráadásul Will Smith kivételével az összes fontos színészt is sikerült újra megszerezni. 

Hayao Miyazaki-t többször titulálták már a japán Walt Disney-nek, ami mondjuk elsőre kissé meghökkentő, furcsa feltevésnek tűnhet, hiszen a két úriember munkásságában gyakorlatilag tényleg csak annyi a közös, hogy rajzfilmeket csináltak. A mentalitás, a tartalmi világ és a hangulat is teljesen eltérő, de hát ez érthető is, hiszen a hollywoodi animációiparról és a japán, spiritualista gondolkodású művészet párhuzamáról beszélünk. Viszont ha belegondolunk, pont ezért hasonlít egymásra ez a két fickó. Disney a nyugati kultúrkör és fogyasztói világ hangulatát építette bele birodalmába, míg Miyazaki a keleti gondolkodást mutatja be, szellemeket, démonokat, isteneket és az árnyékukban küzdő harcosokat és/vagy elveszett lelkeket.

Kevin Smith alapvetően kétféle filmet szokott készíteni. Többségében extrém vulgáris humorral rendelkező komédiáiról ismert, na meg persze kettő fűárus csőbunkó karakteréről. Jay és Néma Bob popkulturális ikonokká váltak, de természetesen a Shop-stop filmek életunt boltosai, Randal és Dante is emlékezetes figurák. Amikor épp nem a fogyasztói társadalom fogyatékosságait fekteti két vállra, Smith megpróbál komolyabb hangvételű alkotásokat prezentálni. Az Apja lánya jól sikerült romantikus vígjáték lett, a Red State képében pedig a horrorba is belekóstolt az író-rendező. Dogma című filmje leginkább azért különleges, mert egyfajta átmenetet képez a két kategória között. Stílusában előbbi csoporttal rokonítható, viszont narratívája jóval több súllyal dolgozik, mint például a Shop-stop 2. vagy a Jay és Néma Bob visszavág esetében.