Az írás CSAK az előző évadokra nézve spoileres!

A BBC America klónos sci-fi thriller sorozata letudta a negyvenedik epizódot is, ami egyben azt jelenti, hogy befejeződött egy újabb szezon. Személy szerint nagyon méltánytalannak tartom az Orphan Black körüli alacsony hírverést, hiszen az utóbbi évek egyik legjobb tévés produkciójáról van szó. Három majdhogynem tökéletes évad után nagyon necces volt még egy kör zsenialitást várni, azonban, még ha az új adag egy picikét el is marad a korábbiaktól, az alkotók bizonyítják, hogy még bőven van mesélni való a tarsolyukban. Sőt, nem átallnak előrevetíteni, hogy az ötödik évadban sem lesz hiány minőségi szórakozásból...

Egy-két évig gyengélkedett a Pixar, de az utóbbi időben visszatért a sokra tartott stúdió régi minősége és kreativitása. Rendben, a Dinó tesó tényleg nem sikerült kimagaslóan, de ne feledjük, hogy ott volt mellette az az Agymanók, ami egyértelműen minden idők egyik legjobb animációs filmje. A Szörny Egyetem szintén jól sikerült, és most is valami hasonló érkezett. A Némó nyomában a Pixar egyik legviccesebb és legizgalmasabb alkotása, és most a Szörny Rt.-hez hasonlóan meg is kapta szintén fölösleges, ám szintén kifejezetten jó folytatását.

Visszatérő gyakorlat, hogy népszerű sorozatszínészek, általában a hírnevet meghozó széria befejeződéséhez közeledve mozis babérokra törnek. Meg lehet érteni a logikát, hiszen természetesen nem szeretnék, hogy nevük kizárólag egyetlen címmel forrjon össze, aminek elfeledése után ők is mennek a süllyesztőbe. A Trónok harcából ismert Emilia Clarke már néhány éve próbálkozik, még Sarah Connort is eljátszotta, ám mozis környezetben ezzel sem aratott túl nagy sikert. Ezúttal egy romantikus regényadaptációban próbálkozik, meglehetősen furán...

A blog első éveiben viszonylag komoly mennyiségben fogyasztottam a horrort, és megismertem a műfaj legnagyobbjainak jelentős részét. Mindez 18 éves korom előtt lezajlott, ám különösebb lelki-mentális károkat nem szenvedtem (asszem), viszont elég komoly következményként élem meg a szomorú tényt, mely szerint ma már nem igazán tudok félni a parafilmeken. Csak és kizárólag akkor, ha a készítők valóban nagyon tudják, hogy mit csinálnak. Ilyen volt például 2014 mesterhorrorja, a The Babadook, ami szégyenszemre elkerülte a magyar mozikat. És persze ilyen a jó öreg James Wan munkássága, aki annyira jól érti ezt a műfajt, hogy új alkotásával, ami ráadásul folytatás, rám is képes volt komoly hatást gyakorolni.

David Lynch a filmtörténelem egyik legtöbbet emlegetett alkotója. Viszonylag ritka, hogy neve negatív kontextusban kerüljön elő, általában szuperlatívuszokban szokás beszélni róla a Mulholland Drive, a Twin Peaks, vagy éppenséggel a Kék bársony kapcsán. Azonban amikor a neves filmművész egy népszerű sci-fi regényhez nyúlt, és adaptációt készített belőle, a fogadtatás meglehetősen rideg volt, és az maradt a mai napig is. Habár a Dűne kivívott magának egyfajta kultstátuszt, nem túl gyakran találkozhatunk elégedett, pozitív véleményekkel a produkciót illetően.

Elég sokat elmond egy új film iránt tanúsított érdektelenségről az, amikor már a sajtóvetítésen is úgy kong a terem, hogy ha nem látok meg néhány ismerős arcot, elképzelhetően azon kezdek gondolkodni, hogy talán rossz helyen vagyok. Számomra amúgy is sokáig kimaradt Alice, a Tim Burton rendezte első részt is csak most, az érkező folytatás okán pótoltam. Való igaz, nem kiemelkedő darab, de nagyon látványos. Burton jelenlétének súlya pedig akkor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor megnézzük a James Bobin által készített folytatást, és érezzük, hogy mi is hiányzik a legjobban ebből a produkcióból.

Manapság ritka az igényes, intelligens vígjáték, holott maga a komédia műfaja valósággal virágzik. A helyzet azonban úgy áll, hogy a stílus képviselői többnyire a hányós-baszós vonalról szabadulnak be a mozikba, és ezzel természetesen nincs is baj, hiszen példák egész sora bizonyítja, hogy lehet ilyen módon is emlékezetes produkciókat csinálni. Ettől függetlenül azonban jól esne néha valami olyasmi, mint ami A nagy Lebowski volt, hogy csak egyet említsek. Shane Black az, aki végül meghallgatta a fohászt, amit valószínűleg nem csak én mormoltam már egy ideje.

Ahhoz képest, hogy az átlagbefogadó számára alapvetően mennyire unalmas témának tűnhet a pénzvilág és a tőzsde, az eme gondolatkörben mozgó filmalkotások általában elég szórakoztatóra sikerülnek. Elég, ha csak az utóbbi néhány év termésére gondolunk, A Wall Street farkasára és A nagy dobásra. Ezúttal Jodie Foster jelentkezett be egy thrillerrel, amihez meglehetősen impozáns szereplőgárdát verbuvált össze. Meglepő módon a Pénzes cápa legnagyobb pozitívuma a másik oldalról megnézve a film legkomolyabb hibájává válik. Ez a produkció ugyanis egyáltalán nem thriller.

Már megint egy játékadaptáció, aminek az eredetijével egyetlen másodpercet sem töltöttem el. Hogy ez előny vagy hátrány, arról vitatkozhatnánk. Előny lehet azért, mert így elfogulatlanul, kizárólag filmes szemszögből vehetem górcső alá a produkciót, de hátrány lehet azért, mert a játékra tett különböző utalásokat nem értem meg, így valamelyest csökkenhet az élvezeti faktor. Mondjuk ez esetben igazából mindegy, hogy miként tekintünk erre az összefüggésre, mert a Warcraft így is, úgy is baromi gyengére sikerült...

A sitcom szisztémára épülő felnőtt rajzfilmsorozatok nem véletlenül képeznek jóformán teljesen önálló műfajt a televíziózás kategóriáján belül. Az egyedi szemléletmódú, karikaturisztikus hangvételű történetek és karakterek pont azért fogják meg nézők tömegeit mert általuk a különböző társadalmi problémák nem csak elképesztően szórakoztató, hanem érdekes módon szokatlanul bölcs tálalásban kerülnek bemutatásra. A South Park, a Family Guy és a Simpson család szentháromságán túl azonban nem szabad megfeledkezni a többi címről sem, és most elsősorban nem a legújabb alanyra, a minden korábbinál ütősebbnek tetsző Rick and Mortyra gondolok, hanem a hányattatott sorsú Futuramára, ami fájóan rövid pályafutást ért meg, bár utána olvasva a készítők és a műsorszolgáltató küzdelmeinek, már ennyinek is igazán örülhetünk. Pedig mekkora mestermű!