Martin Scorsese a maga módján még nem túl hosszú filmtörténelem egyik legnagyobb, és legfontosabb alakja. Még be nem fejezett életművében kalandozva lépten-nyomon nagyobbnál nagyobb klasszikusokba, meghatározóbbnál meghatározóbb mesterművekbe botlunk. Régebbi filmjeit szinte kizárólag Robert De Niro-val forgatta, újabban pedig Leonardo DiCaprio a kedvence. Legfrissebb közös munkájukban Jordan Belfort igaz történetét dolgozzák fel, a brilliáns, és nagyszabású tőzsdecsalások elkövetőjének életrajzi könyve alapján. A játékidő 180 perc. És én egyelőre még nem tudom, hogy az alábbiakban miként fogom megfelelő méltatásban részesíteni 2013 legnagyszerűbb mesterművét. Irigylem azokat, akik annak idején moziban tudták megnézni a Casinót, de azt hiszem, hogy most végre én is hasonló élményben részesülhettem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy mennyire jó filmet láttam.

Scorsese kedvenc történet-típusából választott, és igazság szerint már elég régen készített ilyen felépítésű cselekménnyel bíró bűnözősztorit. A kisember felemelkedik, tündököl, majd hatalmasat bukik. Jordan Belfort ( DiCaprio ) története ilyen. Fiatal tőzsdealkuszként még nem volt teljesen tisztában azzal, hogy milyen is, hogy milyennek is kell lennie az ilyen életmódnak. Amikor főnöke ( Matthew McConaughey ) beavatja a tőzsdés élet bugyraiba, először nem is akar hinni a fülének. Aztán beüt a krach, és Jordan állás nélkül marad. Tehetsége azonban egyedülálló, így hamar eléri, hogy néhány srác a környezetéből maradéktalanul belé vesse a bizalmát. Így sikerül elindítania a vállalatot, amely durvábbnál durvább csalásokra, sikkasztásra, és pénzmosásra épül. Kurvák, drogok, luxuscikkek, és pénz. Utóbbiból hamarosan annyi lesz, hogy a fölösleget Jordan nemes egyszerűséggel kidobja a kukába, vagy szétszórja a jachtjáról.

Belfort gyónását Terence Winter írta át forgatókönyvé, és ha van szkript az idén, ami maradéktalanul megérdemli az Oscar-díjat, akkor az ez. Minden ízében velős, erőteljes, és hatásos a történet, a cselekményvezetés pedig feszes, és egy unalmas képkockával sem találkozunk a háromórás játékidő során. A Wall Street farkasa gyorstalpaló az elegáns, fényűző, gazdag mocsokból. Olyan gengszterekről szól, akik nem fegyverekkel és félelemkeltéssel, hanem csalással és átveréssel működnek. Csupán egy céljuk van: Legyen annyi pénzük, hogy már tényleg ne tudják mire elkölteni. Karrierjének csúcsán Jordan szinte sohasem józan, mindig van benne vagy kokain, vagy valamilyen pszichotikus hatású gyógyszer, és akkor az alkoholról már ne is beszéljünk. A legijesztőbb az, ahogy hosszú ideig, igazából évekig próbál kapaszkodni régi önmagába, próbál küzdeni a benne növekvő gonosz ellen, ám a harc valahol ott ér véget, amikor felesége rajtakapja őt a gyönyörű Naomival ( Margot Robbie ). Elválnak, a tőzsdefarkas pedig elveszi a szőke bombázót. Valahol itt válik pénzéhes tőzsdealkuszból a Wall Street könyörtelen farkasává. Vérfagyasztó, ahogy a film bemutatja a cég működését, mintha tényleg egy farkasverem lenne. A gyengék kihullanak, az erősek pedig addig nem nyugszanak, amíg el nem érik céljaikat. A cél minél több ember megkopasztása, hogy végül az ő bankszámláikon nyugodjanak a súlyos tízmilliók. Jordan még a harmincat se töltötte be, amikor hatalmas villája, Ferrarija, ötven méteres jachtja, és felbecsülhetetlen mennyiségű pénze volt.

Nagy erőssége továbbá a forgatókönyvnek, hogy fantasztikus párbeszédes jelenetekkel kényeztet minket. A dialógusok hosszúak, fantáziadúsak, nagyon kreatívak, és átgondolták, továbbá veszettül szórakoztatóak. És ez igaz az egész produkcióra is, ugyanis ha egyetlen szóban kéne elmondanom, hogy miért is zseniális a Wall Street farkasa, akkor a szórakoztató jelző hagyná el a számat. Ha minden igaz, Scorsese a fantasztikus A komédia királya óta nem készített vígjátékot, de idei remekműve még azt is felülmúlja, ugyanis Jordan Belfort fényűzésben tündöklő ámokfutása veszettül vicces. Rengeteg fetrengve röhögős jelenetet prezentál ez a lenyűgöző mozgókép, ráadásul olyan nevettető technikákat is alkalmaznak a készítők, amilyenekkel nagyon ritkán találkozhatunk. Hirtelen becsapó poénok helyett gondosan felépített, részletesen megkoreografált képsorokkal találkozunk, és a hasunkat fogjuk rajtuk a nevetéstől.

Martin bácsi még mindig nagyon tud filmet rendezni. A Wall Street farkasa lépten-nyomon a Casinót idézi, a két film nagyon sokban hasonlít egymáshoz, és mégis mindkettő eredeti, és önmagában magával ragadó. A direktor úr elképesztően egyedi megoldásokkal teszi izgalmasabbá filmjét. A lehető legjobb helyeken használja a lassításokat, a dalbetéteket, a különleges effekteket, és egyéb ínyencségeket. Példásan komponálja meg az operatőri munkát Rodrigo Prietoval együttműködve, és a vágószobában is pontosan tudja, merre hány méter, így a cselekmény tempója végig elképesztően feszes, és a három óra úgy elrepül, hogy a minden ízében fantasztikus zárókép ( pénzsóvár kisemberek merengve csodálják a Nagymestert ) után nehezünkre esik felállni, mert még legalább ugyanennyi ideig néztük volna ezt a műremeket.

Az az igazság, hogy én egy pillanatig sem láttam a vásznon Leonardo DiCapriot. Meg is lepődtem, amikor a végén kiírták a nevét a stáblistára. Ugyanis akit én láttam, az maga Jordan Belfort volt. Igen, jól gondoljátok, arra próbálok célozni a nagy kacifántkodással, hogy Leo olyan szintű azonosulást produkál karakterével, amilyenre én még soha, de SOHA nem láttam példát, pedig sok nagyszerű színész parádézott már a mozivásznakon és a képernyőkön előttem, de ilyen lenyűgöző aktori teljesítménnyel még soha nem találkoztam. Teljes átszellemülés, széles érzelmi skála prezentálása, átható jellemábrázolás, ezek jellemzik a főszereplő munkáját. Alaposan fel volt adva a labda Hevér Gábornak, de amúgy meglepően jól veszi az akadályt, és képes egészen színvonalas szinkront prezentálni az év, vagy inkább az évtized ( minden idők??? ) legjobb férfi alakítása alá. Jonah Hill soha nem volt nekem túlságosan szimpatikus, ám színészi képességeivel mégis mindig le tud nyűgözni. Egyértelműen élete legjobbját nyújtja, egyedül a Pénzcsinálóban nyújtott játéka közelíti meg azt, amit itt csinál, de azért az is rendesen elmarad. Rob Reiner a kőkemény Mad Max szerepében az egyik legszórakoztatóbb mellékszereplő, de Matthew McConaughey is képes maradandót nyújtani a produkció bevezető jeleneteiben, ugyanis ő csak ezekben a képsorokban szerepel. Margot Robbie rendkívül erőteljes női főszereplőként ( bár DiCaprio mellett nemtől függetlenül mindenki mellékszereplőnek tűnik ), nincs is jobb annál, amikor egy bombázó színésznő történetesen még színészkedni is tud. Tényleg hiteles, és valóban annyira, de annyira dögös és vonzó, hogy egyedül a fénykorában tündöklő Sharon Stone-t lehet hozzá hasonlítani ( aki ugye a Casinoban volt De Niro partnere ). Kyle Chandler ügyesen hozza Denham ügynököt, és tökéletesen érzékelteti a kőszikla kiállású FBI-os feddhetetlen jellemét. DiCaprioval a Naomi-jachton folytatott párbeszédük a film egyik csúcspontja, hangsúlyozom: Az EGYIK. Feltűnik Jean Dujardin is, akire A némafilmes okozta népszerűség után valószínűleg néhány ehhez hasonló mellékszerep, aztán a süllyesztő vár, de azért meg kell hagyni, hogy jól hozza a korrupt svájci bankárt. De amúgy minden egyes mellékszerepben parádézik az aktuális aktor vagy színésznő, ha mindenkit megemlítenék, végül akár könyvben is kiadhatnám ezt az elemzést.

Azt hallottam, hogy valahol valaki azt írta, hogy így, pályafutása végére Martin Socrsese kiégett. Erre csak annyit tudok mondani, hogyha a Mester ki van égve, akkor 71 évesen én is pontosan így akarok kiégni. Hihetetlen, hogy ez a lenyűgöző művész ilyen életmű után, ennyi idősen képes volt megrendezni élete legjobb filmjét. A Wall Street farkasa minden ízében zseniális, fantasztikus mestermű. 10/10.