"Hihetetlen, milyen keveset tud az ember arról a játékról, amit egész életében játszott." Így szól a Pénzcsináló elején megjelenő Mickey Mantle idézet, és a több, mint kétórás játékidő leteltével mi is rájövünk, hogy ez mennyire igaz. Több ez, mint egy egyszerű sportfilm sikerről és bukásról. A Pénzcsináló egy filozófiai tanulmány arról, hogy miként tudod átvenni az irányítást saját sorsod felett.
Billy Beane ( Brad Pitt ) fiatalkorában profi baseballjátékosnak ígérkezett, fel is áldozta az egyetemi ösztöndíjat az egyik csapat által neki felajánlott kisebb vagyonért. Viszont idővel kiderült, hogy Billy mégsem a pályára termett, ezért egy idő után leteszi az ütőt, és az oaklandi baseballklub sportigazgatója lesz. Történetünk jelenében viszont a csapat nem úgy játszik, ahogy kéne, és a legjobb játékosok is eligazolnak. Billy ezért egy teljesen új módszerrel próbálja meg újraépíteni a csapatot. Tervének végrehajtásában segítségére van a fiatal játékoselemző, Peter Brand ( Jonah Hill ). Kezdetben senki sem bízik az alulértékelt játékosokból felépített teamben, de az idő Billyt igazolja, és az Oakland A's rekordot dönt húsz, zsinórban aratott győzelmével.
A forgatókönyvet Steven Zaillian mellett az az Aaron Sorkin írta, aki A közösségi háló szkriptjéért Oscart kapott. Sorkinnak idén is kinéz a díj, és ezúttal nekem is nagyon tetszett, amit alkotott. A történet kidolgozása részletgazdag és érdekfeszítő. Bennett Miller kiváló rendezése pedig csúcsra járatja az írók munkáját. A Pénzcsináló legnagyobb erőssége a tökéletes tempó eltalálása. A film nyugodt ütemben halad, az első, szűk egy órában megfelelően lassú ahhoz, hogy kellően átérezzük a csapatnál eluralkodott melankolikus hangulatot, majd a sikereket gyors képsorokban, tévéfelvételeken látjuk lepörögni. A huszadik győzelem előtt pedig olyannyira tökéletesen fokozza Miller a feszültséget, amit nagyon ritkán tapasztalni. Hasonló emócióról van szó, mint amit az Emlékezz a Titánokra! fináléjában érzünk, de mégis más. Valóságosabbnak hat, kevésbé meseszerű, két lábbal áll a földön. És itt meg is ragadnám a rendezés másik nagy erősségét. Miller élethűen ábrázolja az eseményeket. Nem akarja a legkisebb királyfi népmesébe illő sikertörténetét bemutatni hollywoodi nyáladzás kíséretében, erőltetett érzelgéssel. Komor dráma ez, időnként örömteli pillanatokkal, az összképet pedig többnyire inkább tragikusnak érezzük, mint vidámnak. Néha belecsöppenünk Billy magánéletébe, ahogy kislányával tartja a kapcsolatot. Ezt azért kell mindenképpen megemlíteni, mert a gyönyörű zárójelenetben főhősünk autót vezetve, könnyes szemmel hallgatja lánya énekét, és tulajdonképpen vele együtt jövünk rá az élet igazi értékeire. Innen pedig már természetesen egyértelmű, hogy Beane nem fogadta el a Red Sox igen magas pénzösszeget magában foglaló ajánlatát.
Brad Pitt most már tényleg megérdemelné az Oscart. Az élet fájáért nem fogja megkapni, az a film nem versenyképes a februárban esedékes díjátadón, viszont a Pénzcsinálóval komoly esélye van, hogy 
végre a kezében tartsa azt a szobrot, ami a He7edik óta kinéz neki. Kiválóan mozog a szerepben, és mint úgy általában, most is nagyon ráérzett a karakterre. Érdemes figyelni Pitt arcjátékát, mennyire zseniálisan adja át magát az épp megkívánt érzelmeknek. Jonah Hill is érdemelne egy jelölést, hiszen meglepően jól hozza a fiatal játékoselemző figuráját. Elsőre nem néznénk ki belőle, de elég eltelnie csupán néhány percnek, hogy rájöjjünk, mennyire kiválóan adja vissza a karaktert. Philip Seymour Hoffman játssza a csapat edzőjét. Nem mondhatnám, hogy kiemelkedő alakítást produkál, eléggé fapofa végig, ami a karakterből adódóan nem baj, de a színész túlzásba viszi.
A Pénzcsináló szinte biztosan ott lesz a 84. Oscar - gála legjobb film jelöltjei között, és ha nyer, az mindenképpen méltó győzelem lesz.
