Az 1996-os A függetlenség napja a tömegfilmes, látványközpontú katasztrófafilm-tematika egyik, ha nem a legjelesebb képviselője. Még ennél is fontosabb az, hogy történetileg egy szépen lezárt kerek egész, ami tökéletesen megvolt folytatás nélkül a kultfilmmé válás útján. Ettől függetlenül azonban több szempontból is érdekesnek ígérkezett az újabb kör. Egyrészt azért, mert ha valamit húsz év után folytatnak, gondolhattuk, akkor ott tényleg valódi ötletek lehetnek, ráadásul a rendezői székbe visszatért Roland Emmerich, aki talán nem egy nagy rendező, de a műemlékek és a nagyvárosok lerombolásában mindig nagyon ott volt. Ráadásul Will Smith kivételével az összes fontos színészt is sikerült újra megszerezni.
20 év telt el az idegenek visszaverése óta. Az emberiség eggyé kovácsolódott a bolygón túli fenyegetés hatására, azóta nem is történt fegyveres konfliktus a Földön. Az idegenek technológiáját felhasználva az emberi közlekedés és hadászat új csúcsokat döntött meg. Azonban valahol mélyen mindenki tudta, hogy az idegenek visszatérnek. Ez a nap most jött el, a korábbinál sokkal nagyobb űrhajó érkezik a Föld légkörébe, célja a bolygó magjának megcsapolása. Az emberiség ismét egyként néz szembe a veszedelemmel, a harcvonal legfontosabb alakjai között ezúttal is ott van David Levinson (Jeff Goldblum) és Whitmore elnök (Bill Pullman).
A legfontosabb az, hogy A függetlenség napja: Feltámadás nem önismétléssel próbálja kiszúrni a szemünket. Mielőtt mindenki hanyatt dobná magát a megkönnyebbüléstől, azért azt is leszögezném, hogy nem lett valami nagy szám ez a film, viszont tény és való, hogy a készítők megpróbáltak új babérokra törni. Nem ugyanazt kell bámulnunk két órán át, mint húsz éve, van dramaturgiai előrelépés, sztoriépítés és nem kevés újdonság is. Tény és való, hogy eme újítások meglehetősen esetlen formában érkeznek és vészesen közelítik az összképet a B-film kategóriájához, de egyelőre még sikerül a kritikus értéken belül tartani a rizikót (a harmadik résztől viszont már félhetünk rendesen).
A morális tartalom, ahogy az a történetleírásból is kiderült, az emberiség egységének fontosságára hívja fel a figyelmet, és ez persze szép és jó, de közel sem sikerül olyan erőteljesen tálalni, mint az eredeti alkotásban. Valószínűleg ebből kifolyólag nem is lett olyan katartikus az élmény, mint húsz éve. Ezúttal is akad dicsőség, önfeláldozás, tisztelgés, valamint elnöki beszéd, és ezek nem is rosszak, de nem tudnak igazán hatásos egésszé összeállni. Tulajdonképpen lóg a levegőben az egész, nem érzed, hogy igazi pluszt kapnál tőle. A humorvilág is félremegy időnként, például egyáltalán nem vicces Goldblum beszólása a darabjaira hulló London felé, hiszen épp a film egyik legmegrázóbb képsoráról van szó. Természetesen azért bőven akad jól eltalált viccelődés is, elsősorban a David apját alakító Judd Hirsch-nek köszönhetően.
Sokfelől kilóg tehát a lóláb. Azonban ha valami, akkor a látvány a helyén van. Emmerich ebben nem tud hibázni, káprázatos totálképeket hoz. Az űrcsaták igazán erőteljesek, az akciók koreográfiája kreatív, hangulatuk pedig izgalmas. A finálé szépen fel van építve, akik elsősorban a drasztikus zúzás miatt váltanak jegyet a produkcióra, nem fognak csalódni.
A színészi teljesítmény kontrasztos. A visszatérő aktorok jól teljesítenek. Jeff Goldblum még mindig elég szórakoztatóan hozza figuráját, aki most már magas rangú ENSZ kutató, Bill Pullman pedig egyenesen parádézik. Ebből a szerepből ilyen sokat kihozni bizony nagy szó. Az újoncok viszont gyengék. Liam Hemsworth tucatszerűen játszik, Jessie T. Usher pedig rémesen erőtlen a fénykorában tündöklő Will Smith után, meg amúgy is. Még talán Maika Monroe, Whitmore lányaként a legjobb a fiatalok táborából.
A függetlenség napja: Feltámadás kétségtelenül (nagyon) elmarad a tulajdonképpeni klasszikus első résztől, viszont mégsem annyira rossz, mint ahogy azt valószínűleg sokan várták. Egyszer érdemes megnézni. 6,5/10.
