Nem újító megközelítés kijelenteni azt, hogy az utóbbi években nagyon kevés igazán jó horrorfilmet készítenek. Általában egy kezünkön megtudjuk számolni, hogy adott esztendőben mennyi említésre méltó alkotás látott napvilágot a műfaj képviseletében, és gyakorta egy-két ujjunk is elegendő ahhoz, hogy számba vegyük a valóban maradandó műveket. 2016 már most egész jól áll, hiszen a Démonok között 2. után érkezett egy kevésbé felkapott, de annál jobb produkció.
Maddie (Kate Siegel) egy gyerekkori betegség következtében elveszítette hallását. Most magányosan él egy erdei házban, ahol jól sikerült első regénye után igyekszik összehozni következő irományát. Az ihlet azonban nem akar jönni, ráadásul még egy rejtélyes, álarcos férfi (John Gallagher Jr.) is megjelenik a teraszajtó üvegének túloldalán. Halálos játszma kezdődik, az idegen egyértelművé teszi, hogy Maddie életére fog törni. Ám előbb még szeretné kiélvezni helyzeti előnyét, játszadozni akar egy kicsit a kétségbeesett nővel. Ám a kezdeti sokk után Maddie nem adja meg magát, mindent megtesz annak érdekében, hogy ő maradjon állva az éjszaka végén. Persze, siketsége hatalmas előnyt biztosít támadója számára.
Mike Flanagan egyelőre nem tudott James Wan-i magasságokba törni, de az utóbbi években azért stabilan ott mozog a horrorszíntér mezsgyéjén, folyamatosan próbálkozik. Legutóbb az Oculus című alkotást hozta, ami egynek jó is volt, kettőnek viszont már semmiképpen, ám az úriembernek most sikerült szintet lépnie. A Hush egészen remekül sikeredett.
A magányosság öl. Flanagan tulajdonképpen ezt mondja el nyolcvan percben, tökéletesen eltalált történeti leképezés kíséretében. A főhősnőt siketsége érzéki, elzárkózott életmódja pedig fizikai börtönbe zárja. Ennél kiszolgáltatottabb nem is lehetne, tehát az alapvető horrorkövetelmény, miszerint a néző rettegve azonosuljon a végzetével szembesülő áldozattal, abszolút a helyén van. Flanagan még egy lapáttal rátesz az alapvetésre azzal, hogy a főszereplőt fejlett távkommunikációs eszközök sorával rakja körbe, majd elintézi, hogy szerencsétlen nő egyiket se tudja segítségkérésre használni.
Azonban sajnos érződik, hogy a rendezőnek még azért is alaposan meg kellett szenvednie, hogy alkotása valahogy belecsússzon a nagyjátékfilm kategóriába. A nyolcvanperces játékidő nem konstans módon pörgős és magával ragadó, még ebbe a rövidke futamba is belepofátlankodik néhány üresjárat. Persze ez nem nagy negatívum, hiszen a rendszerint pillanatok alatt az egekig feltornáztatott feszültség, a sokszor gyakorlottabb horrorosok számára is egészen érezhető félelemhatás és a gyakorta meglepően alakított szituációk bőven kárpótolnak bennünket az unalmas percekért. Finomkodás sincsen, Flanagan berendelt néhány liter művért a forgatásra, sőt, némi hatásos erőszakért sem megy a szomszédba.
A társ-forgatókönyvíróként is közreműködő Kate Siegel nagyon jó a főszerepben. Alakítása hiteles és erőteljes, nem csak akkor tudunk vele azonosulni, amikor kétségbeesetten retteg támadójától, hanem akkor is, amikor felveszi a kesztyűt és küzdeni kezd az életben maradásért. John Gallagher Jr. szintén egész jó. Az ő karakteréről pont annyit tudunk meg, amitől már nem lóg a levegőben, de sötét titokzatosságát sem veszíti el.
A Hush becsülettel oda lett téve. Mike Flanagan talán most találta meg igazán saját hangját, valódi filmnyelvét. Reméljük, marad ezen a vonalon, és következő alkotásával ismét szintet lép. 8/10.
