Úgy tűnik, előbb-utóbb minden kultfilmet elér a remakefertőzés. Egyelőre a totális apokalipszissel fenyegető Vissza a jövőbe újragondolástól megkímélt minket Hollywood, ám a produkció tervezete újra és újra felszínre kerül, úgyhogy sajnos valamikor szinte biztosan el fog készülni. Addig is itt van a nőies Szellemirtók, amiből senki nem kért, de ha már van, kíváncsiak vagyunk rá. Előtte azonban mégis célszerű lehet feleleveníteni Ivan Reitman alkotását, ami a paranormális tevékenységek egyedi megközelítésből való bemutatásával évtizedekre szóló garantált sikert vívott ki magának.
Peter Venkman (Bill Murray) a paranormális tanszék professzora. Kollégáival, Raymonddal és Egonnal (Dan Aykroyd és Harold Ramis) az emberi létezésen túli jelenések, lények, kísértetek felfedezését, és a velük való minél szorosabb kapcsolatfelvételt tűzték ki célként. Miután az egyetem vezetősége néphülyítésnek nevezi tudományukat, és ezzel a lendülettel meg is szünteti tanszéküket, a három különc figura Szellemirtók néven egyedi vállalkozást indít. A kezdeti pangás után az üzlet fellendül, hiszen kiderül, hogy a vártnál jóval többen tapasztalnak környezetükben megmagyarázhatatlan jelenségeket. Persze ennek köze lehet a közelgő nagy veszedelemhez is, amely furcsa módon egy fiatal nő, Dana Barrett (Sigourney Weaver) hűtőszekrényéből indul útjára.
A Szellemirtók legszigorúbban misztikus alapokon nyugvó vígjátéknak nevezhető, viszont egy másik szempontból nézve akár science fiction filmként is tekinthetünk rá. A paranormális tevékenységek kutatása és a parapszichológia szerves része a történetnek, és ezek úgy működnek, mint a hétköznapi élet különc, de létező tudományterületei. Mivel ezek létező vizsgálati területek, és a Szellemirtók ezeket gondolja tovább, vehetjük akár sci-finek is. Persze ehhez az is fontos, hogy a forgatókönyv habár felemlegeti, rövid úton el is veti a szkepticizmust és a szellemvilág hamarosan a sztori által lefestett valóság szerves és elismert részévé válik. Talán ez tolja a filmet a tiszta misztikus megközelítéstől a sci-fi határvonalára.
A cselekményvezetés némiképp kontrasztos. Rendkívül jó húzás az alkotók részéről, hogy röviden felvázolt expozíció után már bele is csapnak a dolgok közepébe, és az a lendület a játékidő teljes hosszában kitart. A Szellemirtók magával ragadó áramlással rendelkező, dinamikus film. Ez persze azzal is jár, hogy a történet fiktív és kevésbé fiktív tudományos oldala egyáltalán nincsen túlmagyarázva. Ez sokáig nem is zavaró, örülünk, hogy cserébe pörgős filmet láthatunk, a fináléban viszont visszaüt a probléma. A végső nagy csata túlságosan laza és könnyed, nincs benne feszültség és kockázat. A korábbi információk egyik legfontosabbika válik súlytalanná, hőseink pedig egy mellélövés után másodjára már el is intézik a főgonoszt. Ez így nem túl kielégítő katarzis.
Mindenesetre az tény, hogy a Szellemirtók nagyon szórakoztató film. Ehhez hozzájárul az előbb vázolt dinamika és sodrás, valamint a jó poénok és a karakterek. Utóbbiak közül elsősorban Peter Venkman figuráját érdemes kiemelni, aki kezdetben nem is igazán hisz saját kutatási területében és csak a puncivadászat érdekli, viszont aztán mégis lelkes vezetője lesz a csapatnak. Bill Murray remek játéka rengeteg humort rejt magában, de Dan Aykroyd is jó. Sigourney Weaver is szépen helytáll, egyedül talán csak Harold Ramis teljesít kissé gyengén és felejthetően. Persze nem is csoda, hiszen figurája nem több egy átlagos tudószseninél, aki még a levegőből is kinyeri az atomreaktort, ha az kell a szuper fegyverhez.
A Szellemirtók ékes példa arra, hogy miért nem jó a mai Hollywood túlzásba vitt CGI függősége. A CGI nagyon jó, tele van lehetőségekkel, viszont olykor sokkal életszerűbbé teszi az alkotást a kézzelfoghatóbb látványvilág. Ivan Reitman kiválóan alkalmazza a bábokat és a stop-motiont, így filmjének vizuális megjelenítése érdekessé és hitelessé válik, még ha néha szokatlan is a digitális látványhoz szokott néző szemének.
A Szellemirtók valóban megérdemli, hogy kultikus státuszban tartsuk számon. Nem azért mert kiemelkedően jó film, hanem azért, mert választott témáját azzal az egyediséggel mutatja meg, ami szinte már kiveszett a mai tömegfilmgyártásból, és inkább csak a kisebb, független alkotóktól várhatjuk újbóli megidézését. Persze, amíg vannak Christopher Nolan-féle zsenik, akármi megtörténhet. A Szellemirtók 7/10.
