A fekete humorral óvatosan kell bánni, az iróniához, és a morbid poénokhoz igazán tehetséges forgatókönyvíróra van szükség. Olyasvalakire, aki képes úgy beleszőni a sztoriba az önmagából kiforgatott vígjátékot, hogy az egy percre se váljon unalmassá. Nem véletlen, hogy a fekete humor legtöbbször a gengszterfilmek sajátja, hiszen ezen művek hősei is egy feje tetején álló, a normálishoz képest fordítva működő univerzum harcosai. Az irónia, a káromkodás, a morbiditás, és a mindennapok rendjével összeegyeztethetetlen gondolkodásmód a bűnözőké. Mindez a gengszterek világa. A betyárok becsülete. A rosszak igazsága. Ez Dom Hemingway világa.

A The Walking Dead rendkívüli népszerűségét Frank Darabont húzóneve mellett lenyűgöző összetettségének köszönheti. Zombihorrorként erősen megrázó, feszült drámaként képes borzasztó módon megerőszakolni a néző lelkét, túlélősztoriként pedig fantasztikusan kreatív és változatos. Időnként képes leülni a cselekmény, de utólag szinte mindig kiderül, hogy az ilyen jellegű epizódok csupán a vihar előtti csendet képviselik. A 4. évad néhány napja érkezett meg a félidőbe, most téli szünet következik. Azt nyilvánvaló volt, hogy a minden ízében fantasztikus 3. szezont nem fogja überelni az új eresztés, de ettől függetlenül igazán fajsúlyos nyolc részt tudhatunk magunk mögött. Főleg a legutóbbi... A fejem majd leszakadt...

A művészeti alkotások, de különösen a filmek esetében erősen kivehető határvonalak húzódnak az elismertség terén. Vannak olyan mozgóképek, amelyekre elégedetten bólintunk, ám komolyabb nyomot mégsem hagynak bennünk. Más produkciókat rongyosra nézünk, szövegkönyveiket orrba-szájba idézzük, és érezzük, hogy az általuk nyújtott élmény nélkül kevesebbek lennénk. A következő fokozat viszont már egyet jelent a kultúra szerves részévé válással. Itt már nem csupán egy művészeti alkotásról van szó, hanem a popkultúrát és az alkotói világot évtizedeken át befolyásoló remekműről. Viszonyítási alapról. Ilyen filmmé vált az évek során Peter Weir rendezése, a Holt költők társasága is.

Láttam két filmet. Az egyik Steven Spielberg első igazán fontos produkciója, az 1971-es Párbaj, a másik pedig 1986-ból Az országút fantomja. Eme két filmről valószínűleg külön-külön írtam volna, hogyha nem egy héten belül találkozom velük. Így, még mielőtt bármelyikről is publikálhattam volna, sikeresen felfedeztem a két mozgókép között húzódó párhuzamot, ami annyira erős, hogy arra igencsak megerőltető munka lenne hasonló példát hozni más produkciók kapcsán. A központi téma a férfiasság, és az erősebbik nem tagja által érzett állandó félelem attól, hogy valaki vagy valami megfosztja ezen tulajdonságától. A két film főüzenete ugyanaz, ám az elbeszélési mód teljesen más, a végül lecsapódó mondanivalók az egymástól hihetetlen mértékben elütő cselekményvezetés miatt különböznek, ám mégis megegyeznek. A Párbaj és Az országút fantomja ugyanarról szól, ám mégis teljesen másról.

Sokkoló hír várta ma reggel a filmvilág ébredését. Tegnap ugyanis autóbalesetben életét vesztette Paul Walker, aki csupán néhány hónappal ezelőtt lépett a negyedik X-be. Szomorú módon ironikus, hogy pont egy autóban ülve érte a halál a színészt, még akkor is, hogyha nem ő vezetett. Legismertebb szerepe Brian O'Conner életre keltése volt a Halálos iramban-széria filmjeiben. Voltak még más munkái is, de kétségtelenül az autós-adrenalinpumpa franchise miatt vált ismertté a neve. Tragikus csapás, hiszen egy nagyon fiatal emberről beszélünk, aki előtt még számos ígéretes lehetőség állt.

Nyugodjék békében!

Ide kattintva láthattok néhány videót Walker ismerősének lángoló autójáról és a helyszínelésről. Borzalmas baleset lehetett, az autóból gyakorlatilag a bal első kerék kivételével nem maradt semmi felismerhető.

Mi mást kívánhatnánk még?

Talán már említettem néhány bejegyzésben, hogy a Tankcsapda magasan a kedvenc zenekarom. Egészen szarházi korom óta van ez így, és nem hiszem, hogy valaha is változni fog a helyzet.

Az Argo az utóbbi egy-két évtized kevés jó magyar filmje közé tartozik.

Eme két tényt egyesítve pedig máris kész a mámor, hogyha arra gondolunk, hogy Árpa Attila és a Tankcsapda együtt dolgozott az Argo 2-n, és most nem csak addig terjedt az együttműködés, hogy a banda engedélyt adott egyik korábbi daluk a filmben való lejátszásához. Most konkrétan a folytatás forgatókönyve alapján írta meg a zenekar egyik új szerzeményét, az Igazi hiénák című, lazább hangvételű témát. Az alábbi videó gyakorlatilag egyszerre funkcionál úgy, mint a legújabb Tankcsapda-videoklip, és az Argo 2 előzetese.

Nyilván, azok, akiket legalább egy kicsit érdekel a Family Guy című, felnőtteknek szóló rajzfilmsorozat, már értesült az alkotók által produkált megrázó csavarról, a széria eddigi leghihetetlenebb mozzanatáról, amit öt nappal ezelőtt vetítettek le az USA-ban. Ha esetleg van olyan, aki nem tudja, hogy miről is fog szólni ez a rövid bejegyzés, az RÁ NE KATTINTSON a tovább-ra! Tessék megnézni a 12. évad 6. részét, és mindenre választ kap.

Tudom, hogy nemrég volt a legutóbbi egy levegős bejegyzés, de a következőkben kitárgyalandó két film egyike sem biztosít elegendő alapanyagot egy önálló nagy íráshoz, ezért kénytelen vagyok róluk a szokásos néhány mondatban megemlékezni.

Hupikék törpikék 2. ( 2013 )

Annak idején az első részről is ejtettem néhány szót, és már azon is alaposan kiborultam. Az idén bemutatott második felvonás jóformán semmilyen irányba nem mutat változást, maximum annyi különbség van a két film között, hogy az új rész még feledhetőbbre sikerült. Azért azt meg kell említeni, hogy az első epizód már tényleg annyira szar volt, hogy érdemes volt megnézni, mert ennyire alja minőséggel ritkán találkozik az ember. Viszont másodszorra már ennyi elfajzott, mutáns, korcs bája sincs az összképnek. A történetben az egyik legismertebb Hupikék törpikék-sztorit veszik elő, mely szerint Törpilla Hókuszpók ( Hank Azaria ) teremtménye, akit Törpapa változtatott szőkévé és naivvá. A film kezdetén az emberi világban varázslataival nagy népszerűségre szert tevő gonosz varázsló kifogyóban van a törpesszenciából, ezért egyik teremtménye elrabolja Törpillát, akiből ezt követően megpróbálják kikényszeríte... najó, hagyjuk. Érdekel bárkit is a történet? Nem, ugye? Engem sem, pedig én végignéztem a filmet. A lényeg az, hogy a sztori még az első résznél is érdektelenebb, szánalmasabb, és idiótább. Erre mondhatnátok, hogy nadehogy mármégis ezt kisgyerekeknek készítették. Én meg erre visszakérdezhetnék: Akkor meg miért csodálkoztok azon, hogy ennyi a hülyegyerek? Ott tartunk, hogy a kicsiket már első éveikben, sőt, első hónapjaikban elkezdik hülyíteni agyatlan, ferde erkölcsöt tanító, és a mondanivalót teljes mértékben mellőző fércművekkel. A szülők pedig örülnek, hogy jó másfél óráig nem kell foglalkozni a gyerekkel. Azok az idők, amikor a kicsik még Az oroszlánkirályt, vagy a Beethovent nézték, rég elmúltak. A törpök CGI-je továbbra is annyira ronda, hogy még én is megijedek ezektől az elfajzott szörnyetegektől, akik elvileg annyira, de hű, de mennyire aranyosak! A színészi játékok kimerülnek az erőltetett ripacskodásban. Én sose néztem az Így jártam anyátokkalt, így nem vagyok elfogult Neil Patrick Harrissel kapcsolatban, és nyugodtan mondhatom, hogy szarul alakít. Jayma Mays kapcsán csupán egy jó nagydarab kérdőjel jut eszembe, Azaria pedig hozza az első részből ismert, elképesztően irritáló, minősíthetetlenül pocsék, vicsorgó agymenését. Brendan Gleeson háza táján pedig valami nagyon nincs rendben, hogyha ilyen filmekre mond igent, ettől függetlenül azért neki örülhetünk, és meg kell hagyni, hogy egy-két jó poén is fűződik hozzá. Továbbá azért meg kell említenem azt a néhány önironikus megszólalást, amik jelzik, hogy maguk az alkotók is csak a pénzért vetemedtek erre a borzadályra. Ez egy nagy rakás, hupikék színű szar. 3/10.  

Suzanne Collins világszerte elképesztően népszerű regénytrilógiájának első darabja, Az éhezők viadala nekem is nagy kedvencem, ahogy a belőle készült, tavaly bemutatott filmadaptáció is elnyerte a tetszésemet. A második, Futótűz című könyvvel felemás érzelmi viszonyban állok, hiszen míg a mű első fele maga a nagybetűs DRÁMA, addig a második 150 oldal már inkább tűnik az első regény fölösleges ismétlésének. Épp ezért izgatottan, de azért fenntartásokkal vártam a köztes epizód filmes bemutatkozását. Habár jó filmre számítottam, még így is azt kell mondanom, hogy Francis Lawrence és csapata alaposan meglepett! Ritka, hogy egy folytatás jobban sikerül az első résznél, de ugye kivétel...

Ezúttal három film is terítékre kerül, a középpontban Tom Hanks és Steven Spielberg.

Terminál ( 2004 )

A Nagy Lebowski óta ez az első film (amit látok), ami attól válik különösen színvonalassá és érdekessé, hogy kiválóan egyensúlyoz a vicces jelenetek, és az elgondolkodtató mondanivaló között, sőt, tulajdonképpen vegyíti a kettőt, ezzel egészen egyedi élményt teremtve. A főhős Viktor Navorski ( Tom Hanks ), aki a fiktív Krakozhiából érkezik az Egyesült Államokba, és minden álma, hogy végre kilépjen New Yorkba, mert valami fontos elintéznivalója van a városban. Azonban a reptér az utcára nyíló ajtójának küszöbénél nem jut távolabbra, ugyanis amíg ő repült, országában katonai puccsot vittek véghez, így amíg az USA nem fogadja el az új kormányt, Viktor útlevele érvénytelen, nem tud hazarepülni, de ugyanakkor amerikai földre sem léphet. Kilenc hónapig kénytelen a terminálon élni. És várni. És ez a mű központi gondolata, amit a plakátok és dvd-borítók is üzennek: Life is waiting. Ugyanis Viktor pontosan azt teszi, amit szinte senki sem lenne képes utána csinálni. Türelmesen vár. A reptéri kaland gyakorlatilag egy miniatűr élet. Viktor megszokja új környezetét, megtanul kommunikálni - zseniális kritika az amerikaiakkal szemben, hogy nem csak hogy nem értik Viktor nyelvét, de még egy árva tolmácsot sem találnak, inkább angolul pofáznak és mintha nem lennének képesek felfogni, hogy nem mindenki beszéli a nyelvüket -, barátságokat köt, szerelmes lesz, és addig küzd, amíg el nem éri célját, ami a külső szemlélőnek talán apróságnak tűnhet, de a főhős számára hatalmas lelki erőforrás. Forgatókönyv ide vagy oda, ez a film fele ennyire sem lenne jó, hogyha nem Tom Hanks cipelné a hátán. A jelenleg aktív mezőny felhozatalából Hanks az egyik legnagyobb aktor, nem okoz neki gondot, hogyha rajta áll vagy bukik a siker. Maradandó, szívszorító, hatásos játékot produkál. Persze, azért az is látszik a Terminálon, hogy Steven Spielberg rendezte. Ügyes beállítások, remekül megkomponált szituációk, a statisztákkal való tökéletes bánásmód jellemzi a produkciót, mindezt pedig az emlékezetes operatőri munka egészíti ki. A mellékszerepekben Stanley Tucci parádézását és Catherine Zeta-Jones helyes játékát nézhetjük, ráadásul még Zoe Saldana is helyet kapott a produkcióban. Összességében nézve tehát a Terminál szinte tökéletes film, egy-két hollywoodi blődséget kihagyhattak volna belőle és akkor maradéktalanul kiváló lenne az összkép. 9,5/10.