Láttam két filmet. Az egyik Steven Spielberg első igazán fontos produkciója, az 1971-es Párbaj, a másik pedig 1986-ból Az országút fantomja. Eme két filmről valószínűleg külön-külön írtam volna, hogyha nem egy héten belül találkozom velük. Így, még mielőtt bármelyikről is publikálhattam volna, sikeresen felfedeztem a két mozgókép között húzódó párhuzamot, ami annyira erős, hogy arra igencsak megerőltető munka lenne hasonló példát hozni más produkciók kapcsán. A központi téma a férfiasság, és az erősebbik nem tagja által érzett állandó félelem attól, hogy valaki vagy valami megfosztja ezen tulajdonságától. A két film főüzenete ugyanaz, ám az elbeszélési mód teljesen más, a végül lecsapódó mondanivalók az egymástól hihetetlen mértékben elütő cselekményvezetés miatt különböznek, ám mégis megegyeznek. A Párbaj és Az országút fantomja ugyanarról szól, ám mégis teljesen másról.

Hogyha, tegyük fel, nem akarunk különösebben mélyen elgondolkodni a látottakon, csupán szórakozni akarunk filmnézés közben, akkor rendkívül egyszerű a helyzet mindkét produkció esetében. Főhősünk, az aktuális kisember, egyszerű személygépkocsival halad egyik pontból a másikba, úti céljáról csak körvonalas ismertetőt kapunk, majd valahol a puszta közepén összeakad a rejtélyes ismeretlennel, aki látszólag minden ok nélkül terrorizálni, üldözni kezdi, majd az életére tör. Máris kész az izgalmas akciófilm, mind a Párbaj, mind pedig Az országút fantomja képes izgalmat, feszültséget, és bizony, félelmet is kelteni. Néha ugyan mindkét emlegetett mozgókép esetében leül a cselekmény hosszabb-rövidebb időre, de összességében azért kitűnő kikapcsolódást nyújtanak.

Ha viszont úgy ülünk neki, akár Spielberg művének, akár a Rutger Hauer nevével fémjelzett produkciónak, hogy márpedig, ha itt van mögöttes tartalom, akkor mi megtaláljuk, akkor is komoly élményben lehet részünk. Ezek valóban olyan filmek, amelyek férfiaknak készültek, és lehet, hogy a női nézők át sem tudják kellően érezni a lényegi részt. A férfiak egyik legféltettebb tulajdonsága ugyanis a férfiasság, aminek vélt hiányából a legdurvább önértékelési problémák keletkeznek. Bántanak az iskolában, ugráltat a főnök, beszólnak a buszon, megvernek az utcán, stb... Ezek a dolgok mind-mind apasztják az adott személy férfiasság-érzetét. Viszont a skálának van pozitív vége is, ugyanis ha sikerül valamit letenni az asztalra, megnyerni egy vitát, végre pofán vágni valakit, aki már annyira megérdemelte, és így tovább. Az ilyen tapasztalatoktól egyre csak erősödik a tudat, miszerint Én igenis férfi vagyok. A főhős olyan kihívással találja szemben magát, amely arra hivatott, hogy felébressze benne a szunnyadó férfiasságot, és erre, idővel azért, de ő is ráébred.

A Párbaj esetében kétségtelenül egyértelműbben adják tudtunkra a készítők, hogy miről is van szó, hiszen rögtön a főcím alatt hallgathatjuk a főhős autójában szóló rádióműsort, amelyben egy betelefonáló úr hosszú percekig ócsárolja önmagát, hiszen otthon az asszony hordja a nadrágot, ő pedig már ki van attól, hogy nem ő a férfi a háznál. Érezzük, hogy valószínűleg nem véletlenül hallgattatják velünk végig a férfi szánalmas hisztijét, ennek biztosan szerepe lesz. És bizony van is, ugyanis a Dennis Weaver által életre keltett főhős a főnökének ugrál éppen, azért van már kora reggel autóban, de azért muszáj megállnia egy benzinkútnál a tankolás ürügyével, hogy feltudja hívni feleségét, aki előző este jól kiosztotta. És ekkor jön a kamionos. Persze, már ezelőtt is feltűnik, de szereplésének lényegét, csak a telefonos jelenet után fogjuk fel. A kamion csupán egy lidérces kép. Nem tart sehonnan sehová, mindössze egyetlen küldetése van: Kihozni Davidből, a főhősből, a férfit. Olyan kihívás elé kell állítania a papucsférjet, amitől végre újra tökös lesz. A kamionos belehajszolja Davidet a párbajba, addig cseszteti, amíg nem lesz más kiút, mint a szemtől szemben való összecsapás. Összecsapás az ismeretlennel, hiszen nincs más lehetőség. A kamionossal, akinek soha nem láttuk az arcát, nem csoda, hiszen ő csupán egy rém, egy lidérc: A férfiasság elvesztésétől való félelem démona. Davidnek le kell győznie őt, becsületből, hogy méltó legyen az erősebbik nem képviselésének feladatára.

Az országút fantomja más módszerekkel közvetíti azonos üzenetét. A fiatal, Kaliforniába tartó főhőst C. Thomas Howell játssza, aki a hajnali szürkületben már majdnem elalszik a fáradtságtól, ezért úgy dönt, hogy társaságra van szüksége. Felveszi az első útba eső stoppost, John Rydert, akit Rutger Hauer kelt életre. Kis kitekintésként engedjétek meg, hogy néhány szó erejéig ajnározzam Hauer alakítását. Egyszerűen félelmetes. Csontig hatolóan hiteles arcjátékkal hozza a pszichopata sorozatgyilkost, aki az értelmetlen káosz szolgájának tűnik. Valóban úgy néz ki, hogy a stoppos csupán szórakozásból teszi pokollá hősünk életét, azonban itt jön képbe a fantasztikus szövegkönyv. A főhős csak annyit kérdez: "Mit akarsz tőlem?" A stoppos válasza sokkoló: "Azt akarom, hogy megállíts." John Ryder ugyanúgy küldetésen van, mint ahogy a Párbaj kamionosa is. Neki is az a feladata, hogy a nyápic főhősből kihozza a férfit, hogy rábírja őt a küzdelemre, hogy végre álljon ki magéért, védje meg magát, és azokat, akiket szeret. Addig hajszolja, olyan végletes határokig gyötri hősünket, hogy később elég csupán azt mondania: "Fáradt vagyok." És ezzel látszólag fel is adja a küzdelmet. Tudja, hogy nem kell tovább harcolnia, mert mostanra már megtépázta annyira a főhős férfiasság-tudatát, hogy az akár a világ végére is kövesse. És követi is, a világ végére, ahol megtörténik a leszámolás, az önbecsülés pedig a helyére kerül. Fontos különbség, hogy Howell karakterét, David Mannal ellentétben, a stoppos nem hajszolja bele a küzdelembe, helyette annyira magára haragítja a férfit, hogy az puszta kötelességtudatból, önmaga felé tanúsított felelősségérzetből eredjen a nyomába. Ráadásul itt a kihívásnak van arca és van neve is. A férfiasságtól való megfosztás borzalmas félelme ezúttal teljes valójában megszemélyesedik. Nem tudják, ki ő, senki sem hallott még róla, nem szerepel a rendőrségi adatbázisban. Nem létezik. Csak azért van, hogy Jim Halsey, a főhős, ráleljen eltemetett férfiasságára. Ez a lényeg. A kissé szürreálisnak ható atmoszféra is azt a képet erősíti, hogy a valódi küzdelem Jim lényében zajlik le, önmagával harcol. Egyszerűbb hátat fordítani és menekülni, ám a férfiasság törvénye azt diktálja, hogy szálljon szembe démonával, és pusztítsa el.

Van viszont még más is, ami a mondanivalón kívül megegyezik a Párbajban és Az országút fantomjában is. A környezet. A pusztában, a sivatagban, az elhagyatottság tengerében zajlik mindkét közdelem. Olyan helyen, ahol a kisember ki van szolgáltatva az erősebbnek, ahol csak a dominancián múlik, hogy kiből lesz vadász, és kiből válik préda. A nagy, üres, magányt keltő tér csak tovább növeli a félelmet, hiszen nincs hová menekülni, minden irányban csak a végtelen, és mindennek halálszaga van.

A befejezés is hasonló, tényleg már-már megdöbbentően hasonló mindkét produkció esetében. Naplemente. A főhős egymagában, a győztes csata helyszínén, elmerülve gondolataiban. A melankolikus gyönyörűség árad ezekből a képekből. Érezzük, hogy valami megváltozott. Valami végleg eltűnt, és valami egész másnak adta át a helyét. Semmi nem lesz olyan, mint volt. A férfi hazatalált.

"-Miért teszed ezt velem?

 -Okos gyerek vagy te. Kitalálod magadtól is."