A művészeti alkotások, de különösen a filmek esetében erősen kivehető határvonalak húzódnak az elismertség terén. Vannak olyan mozgóképek, amelyekre elégedetten bólintunk, ám komolyabb nyomot mégsem hagynak bennünk. Más produkciókat rongyosra nézünk, szövegkönyveiket orrba-szájba idézzük, és érezzük, hogy az általuk nyújtott élmény nélkül kevesebbek lennénk. A következő fokozat viszont már egyet jelent a kultúra szerves részévé válással. Itt már nem csupán egy művészeti alkotásról van szó, hanem a popkultúrát és az alkotói világot évtizedeken át befolyásoló remekműről. Viszonyítási alapról. Ilyen filmmé vált az évek során Peter Weir rendezése, a Holt költők társasága is.

A szigorú szabályok szerint működő, ám neves bentlakásos fiúiskolába új irodalom tanár érkezik. John Keating ( Robin Williams ) új színt visz tanítványai életébe, és a költészet teljesen új oldalát mutatja meg nekik, miközben az ember által leginkább vágyott, ám legnehezebben elérhető életérzés, a Carpe diem ( Élj a mának! ) megértésére tanítja őket. A legtöbb diák jól szórakozik az új tanár formabontó módszerein, élvezik az oktatást, ám van két fiú, akikre valódi, bensőséges hatást gyakorol a fiatal pedagógus. John Keating a későbbiekben meghatározó alak lesz mind Neil Perry ( Robert Sean Leonard ), mind pedig Todd Anderson ( Ethan Hawke ) életében.

Valóban olyan filmről beszélhetünk, amelynek kultusza van, ami a Carpe diem fogalmát behozta az aktív köztudatba. Ez egy hétköznapi, ha úgy tetszik, régimódi iskolai történet, egy tragikus eseményre épülő, elgondolkodtató tanulmány életről, halálról, tanulásról, célokról, és vágyakról. Tom Schulman Oscar-díjas forgatókönyvének egyik legnagyobb pozitívumát a változatos, izgalmas karakterek képezik. Neil rajongó, lelkes, élettel teli fiatalember, aki színész szeretne lenni, és pont ezért kerül állandóan szembe apjával, aki mindenáron orvosnak szánja. A szülő-gyerek érdekkülönbség megvalósulása páratlanul hatásos a Holt költők társaságában, hiszen Neil, és apja érvei egyaránt érthetőek, logikusak. Nem tudjuk eldönteni, ki mellé álljunk, és pontosan ezért lesz különösen fájdalmas a megrázó drámai fordulat. Aztán ott van Todd Anderson, a magába forduló, óvatos, halk szavú fiú, a tipikus művészlélek, aki fél szabadon engedni tehetségét, lényének belső, titokzatos részét. Keveset tudunk meg erről a figuráról, de talán pont ettől válik érdekessé. És persze ne feledkezzünk meg magáról, John Keatingről sem. Az ő személyében Schulman papírra vetett egy olyan pedagógus-figurát, akivel a való életben valószínűleg sosem találkozhatnak a fiatalok. Nem tagadom, szerintem a filmtörténelem egyik legnagyszerűbb karakteréről van szó, egy mélységesen emberi, békés, bölcs, a világ gondjait felfogó, azokat értelmezni tudó alakról, aki képes hatást gyakorolni, aki arra született, hogy hatást gyakoroljon másokra. Az a feladata, hogy vezesse a fiúkat, hogy megtanítsa őket "felállni az asztal tetejére". Az egész világra vonatkozó, tökéletes kritika, hogy végül rajta csattan az ostor.

Sajnos pont Peter Weir rendező az, aki nem a legjobb formáját hozza, a direktori munka ugyanis eléggé erőtlen. Weir sok jelenetet nem tud megfelelő funkcióval felruházni, néhol pedig túlnyújtja az aktuális képsort, és ez hosszú távon azt eredményezi, hogy a Holt költők társasága gyakran unalmassá válik. Nincsenek kreatív megoldások ( az ominózus zárókép kivételével persze ), kevés az igazán magával ragadó jelenet. Persze, a valóban lenyűgöző szkript viszi a hátán a filmet, hiszen az érdekes karakterek, és személyes vívódásaik nagyrészt lekötik a figyelmünket, de azért jól esne egy-egy valóban maradandó, erőteljes jelenet. A tragikus fordulat lehetne sokkal, de sokkal hatásosabb, ha egy kicsit többet láthatnánk belőle, illetve hogyha azt a nevetséges lassítást kihagyják, amikor a fater belép az ajtón. Viszont tény és való, hogy a befejezés, az a bizonyos utolsó kép, amit már korábban is megemlítettem, nagyon, de nagyon el van találva. Ebben a néhány másodpercben az előző két óra minden üzenete és tanulsága együttesen van jelen, egy valódi, csendes forradalom, kiállás a valódi igazság, az igazi vágyak mellett. Amikor Todd példáját követve, szépen sorban mindenki feláll az asztalára... Az nagyobbat üt bármelyik korábbi jelenetnél, a filmtörténelem egyik legfontosabb képe ez. Vitathatatlanul.

A zseniális forgatókönyv mellett a színészgárda is alaposan kitesz magáért. Robin Williams ha nem is feltétlenül élete legjobb, de kétségtelenül legfontosabb alakítását nyújtja, hiszen eme film nélkül arca és stílusa kevésbé égett volna bele a köztudatba. Robert Sean Leonardnak kevés igazán említésre méltó szerepe van, persze ennek nyilván az a legfőbb oka, hogy a Dr. House jó nyolc évig lefoglalta idejének nagy részét. Ám a Holt költők társaságában kétségtelenül maradandót alakít. Ethan Hawke karakter-hű, óvatos játéka nagyon tetszett, egészen különös, elvont atmoszférával sikerült felruháznia Todd Anderson figuráját.

Carpe diem. 8/10.