A fekete humorral óvatosan kell bánni, az iróniához, és a morbid poénokhoz igazán tehetséges forgatókönyvíróra van szükség. Olyasvalakire, aki képes úgy beleszőni a sztoriba az önmagából kiforgatott vígjátékot, hogy az egy percre se váljon unalmassá. Nem véletlen, hogy a fekete humor legtöbbször a gengszterfilmek sajátja, hiszen ezen művek hősei is egy feje tetején álló, a normálishoz képest fordítva működő univerzum harcosai. Az irónia, a káromkodás, a morbiditás, és a mindennapok rendjével összeegyeztethetetlen gondolkodásmód a bűnözőké. Mindez a gengszterek világa. A betyárok becsülete. A rosszak igazsága. Ez Dom Hemingway világa.
A nagy, az egyetlen, a legyőzhetetlen, az isteni Dom Hemingway ( Jude Law ) tizenkét évet ült börtönben azért, mert annak idején nem köpte be egyik bűntársát, és egyben főnökét, Mr. Ivan Fontainet ( Demian Bichir ). Ám a büntetés lejár, és Dom ismét szabad. Azonban a rácsok mögött töltött idő élete legfontosabb szakaszát vette el tőle. Nem lehetett ott, amikor felesége meghalt, és kihagyta lánya ( Emilia Clarke ) gyerekkorát. És bizony, három nap alatt nem lehet bepótolni tizenkét évet, főleg akkor nem, hogyha az ember nem képes idejében felismerni, hogy az eltelt esztendők alatt nem csak a kurvázás és a kokó maradt ki az életéből. Hanem olyasmi is, amit nem árulnak pénzért. Persze, megijedni azért nem kell, hiszen Dom elég lazán veszi a helyzetet...
Richard Shepard eddig leginkább tévés produkciókban dolgozott rendezőként, idén azonban a vászonra álmodta minden ízében lenyűgöző figuráját, Dom Hemingwayt. És habár a gengszterfilmek történelme során nem kevés pazarul megírt, agyatlan fenegyerekkel találkozhattunk már, Dom mindenképpen az egyik legmaradandóbb közülük. Ugyanis ez a mocskos szemétláda, annyira, de olyan szinten romlott, hogy az már-már megfekszi az ember gyomrát. Vulgáris, egoista, beképzelt paraszt, aki mindenkit a sárga földig legyaláz, aki szembe jön vele. És mégis elképesztően szerethető forma, szinte hihetetlen, hogy mennyire rokonszenves és magával ragadó a főhős jelleme. Titkon, agyunk betegesen perverz, anarchista csücskében irigység ébred Dom élete iránt, leszámítva persze a tizenkét évnyi köcsögformázást. És ez ismét fontos pontja a történetnek, Shepard pazar karakterformáló tehetségének. A történet drámai éle ugyanis kizárólag a nagy mennyiségű elvesztegetett idő tényéből ered.
És ezzel váltanék is a direktori munka nagyszerűségére, ami szintén Shepard nevéhez fűződik. Az úriember ugyanis képes az erőteljes karakterdrámát úgy a háttérben tartani, hogy annak eme látszólagos mellékeléstől csak még nagyobb súlya lesz, és a számtalan őrült monológ, párbeszéd, és vad állatkodás közepette bizony végig ott érezzük Dom tragikus sorsát, a felelőtlenül és értelmetlenül eldobott, értékes évek súlyát ( a csúcspont egyértelműen a sírkőhöz szóló beszéd, ami már-már fájdalmasan lenyűgöző, és a maga módján gyönyörű ). Ebben sokat segít a főhős lányához fűződő viszonya, ami nagyjából semmilyen, hiszen az immár saját gyereket nevelő Evelyn számára apja gyakorlatilag nem létezik. Dom pedig nemes egyszerűséggel fél szembenézni a feszültséggel, retteg a ténytől, hogy kihagyta életének legfontosabb, legfelelősségteljesebb szakaszát pénzért és kokóért, egy velejéig gonosz ember iránt érzett tiszteletből, és persze félelemből. Erőteljes bűnbánat bújik meg a rengeteg káromkodás, és folyóként özönlő, pazar monológok sorai között. Harsányan nevetünk a film nézése közben, de csak azért, mert Dom is kiröhögi önmagát, amiért ilyen szerencsétlen balfasz. Ha ő nem nevetne, nekünk sem lenne képünk hozzá.
Azért van egy apróbb gond, ami tényleg eltörpül a főhős zsenialitása mellett. Arról van szó ugyanis, hogy a Dom Hemingwaynek úgy Isten igazából nincsen története. Persze, megvan az a fajta kötelező cselekmény, ami nélkül egyszerűen nem lehetett volna elkészíteni a filmet, de az igazi történések valahol egészen máshol zajlanak, egy másik síkon, valahol a főhősben. A fizikai történetvezetés azonban valahol félúton elveszik. Ismételten kiemelem, hogy ez nem nagy baj, hiszen a szövegkönyv, a főhős karaktere, a mellékszereplőgárda, és Jude Law pazar, elsöprő egyveleget alkotnak.
Law ugyanis vita nélkül élete legjobb alakítását nyújtja, ráadásul még nem nagyon láthattuk hasonló karakter bőrébe bújva brillírozni. A film elejétől a végéig minden arcrezdülésével, mozdulatával, testtartásával, minden egyes megszólalásával teremti eme figura maradéktalanul egyedülálló világát. Ahogy az előbb is írtam, a mellékszereplők is ügyesen asszisztálnak Jude Lawnak, személyes kedvencem Richard E. Grant, aki Dickiet, a főhős legjobb barátját és pártfogóját alakítja, és aki számos poén forrása. Demian Bichir nem szerepel túl sokat, ám a neki jutott percekben hitelesen hozza az alvilági vezért. Emilia Clarke fantasztikus színésznő, ezt minden Trónok harca-néző jól tudja, épp ezért fájó, hogy nagyon keveset láthatjuk a Dom Hemingwayben. Még egy-két pluszjelenetet írhatott volna neki Shepard, mondjuk egy mély apa-lánya dialógust. Persze, amikor Clarke jelen van, azért odateszi magát, csak sajnos nem kap túl sok teret. Mondjuk ez nem is az ő showja, hanem...
a Nagy,... az Egyetlen,... a Legyőzhetetlen,... az ISTENI Dom Hemingwayé, és az őt életre keltő Jude Law-é, aki jogosan várhat egy Oscar-jelölést lenyűgöző munkájáért.
És még a zene is király. 9/10.
