A The Walking Dead rendkívüli népszerűségét Frank Darabont húzóneve mellett lenyűgöző összetettségének köszönheti. Zombihorrorként erősen megrázó, feszült drámaként képes borzasztó módon megerőszakolni a néző lelkét, túlélősztoriként pedig fantasztikusan kreatív és változatos. Időnként képes leülni a cselekmény, de utólag szinte mindig kiderül, hogy az ilyen jellegű epizódok csupán a vihar előtti csendet képviselik. A 4. évad néhány napja érkezett meg a félidőbe, most téli szünet következik. Azt nyilvánvaló volt, hogy a minden ízében fantasztikus 3. szezont nem fogja überelni az új eresztés, de ettől függetlenül igazán fajsúlyos nyolc részt tudhatunk magunk mögött. Főleg a legutóbbi... A fejem majd leszakadt...

Kezdetben volt az a bizonyos influenza, majd jött a portya, a félszemű csóka visszatért, aztán pedig mindenki megölt mindenkit. A nagy vérengzésben, és a feszültség őrülten tomboló viharában az alkotóknak csupán egyetlen célpontja volt. Te! A néző. Merthogy jó szokásukhoz híven, pazar cselekményvezetéssel készítették elő a robbanást, és amikor már azt hitted, hogy a drámai feszültség nem nő magasabbra, akkor szakították ki a lelkedet a testedből, felszúrták egy partvis végére, és a The Walking Dead apokalipszisszagú, vérben, mocsokban, és halálban fürdőző padlóját maszatolták tovább megtépázott lényeddel.

Van, hogy az igazi élményért áldozatot kell hozni. Az évadközép-záró rész ugyanis annyira zseniálisan brutális minden értelemben, de főleg lelkileg és mentálisan, hogy az már tényleg nem tesz jót. Ám mégis, el nem tudom mondani, hogy mekkora hiba kihagyni ezt a tapasztalatot. Ilyen erős epizódot utoljára a 3. szezon elején produkált a széria ( tudjátok, amikor Judith a világra jött ). Persze, nyilván nem csak a 8. részről van szó, hiszen előtte volt hét epizód, amelyek egytől egyig, ez most már tökéletesen nyilvánvaló, az évadközép-zárót készítették elő, úgy, hogy önmagukban is megállták a helyüket. Vérfagyasztó volt látni, ahogy a kis börtönkolónia kétségbeesetten harcol az influenza ellen, hogy szegény Bob nem bír ellenállni az alkohol csábításának ( ami akkorra kell, amikor minden elcsendesedik, uhhh, beleborzongok! ). Láthattuk, hogy miképp is működik a Kormányzó rábeszélő stratégiája, érezhettük manipulációja tüzét, aminek korábban csak az eredményét láthattuk az előző évadban. És könnybe lábadt a szemünk, amikor láttuk, hogy Rick kénytelen ismét vezetővé előlépni, hogy a kevés becsületes túlélő rohadó, mocskos világát csak ő képes egyben tartani.

A szánkat tátottuk, amikor egy gondosan felépített világ összeomlott. Ha mostantól bárhol meghallom a liar szót, biztos vagyok benne, hogy mindig bele fogok borzongani, és óhatatlanul is eszembe fog jutni a kard, amivel a kormányzó lesújtott Hershelre, az öregember testétől elvált feje örökre beleégett az agyamba, még akkor is, hogyha nem mutatták premierplánban... így még hatásosabb volt. És az a kis babaülés, ami vérfoltosan, üresen hevert a betonon. Valószínű, hogy Judith életben van, valaki nyilván magával vitte, ha másért nem, hát azért, mert ha esetleg tényleg halott lenne, akkor Rick kimászna a forgatókönyvek lapjairól, és véres bosszút állna az írókon, amiért ennyire lelketlenek. És a példátlan kielégülés, amikor Daryl vezetésével a börtönlakók győzedelmeskednek a Kormányzó által zombiasított bagázson, és az abszolút elégedett sóhaj, amikor azt a félszemű görényt végre kivégzik. Ráadásul nem is akárki. Csak reméljük, hogy nem mellé lőtt a csaj, mert engem kissé aggaszt, hogy a pisztoly eldurranása után elvágták a jelenetet. Nagyon örültem annak, hogy az elképesztően irritáló, bicskanyitogató Carolt Rick elpaterolta a picsába, ám a széria egyik legidegesítőbb figurája, Kevin, sajnos felépült a betegségből...

A The Walking Dead meggyötörve, leesett állal hagyott minket magunkra, véresen, piszkosan, szomorúan, de hatásosan vonult téli szünetre. Én már alig várom, hogy újra felcsendüljön ez a néhány dallam, hiszen ezek a hangok mára már teljesen eggyé forrtak a feszültség fogalmával.