Annak idején a The Walking Dead első évadja még igencsak kísérletező jellegű volt, ennek megfelelően a végeredmény eléggé felemásra sikeredett. A legnagyobb probléma az volt, hogy a szezon nemes egyszerűséggel túl rövid volt, ezen kívül sokszor unalomba fulladt. Ettől függetlenül már abban az első néhány epizódban is érezni lehetett, hogy van potenciál ebben a történetben, a karakterekben, és a hangulatban. A második évad már enyhén szólva is kurva jó lett, tele bivalyerős jelenetekkel, csontig hatoló drámával, és a fontosabb figurák végletekig való kibontásával. Való igaz, hogy azt hittük, ezt már nem lehet tovább fokozni. De Darabont és a fiúk ismét megcsinálták, jobban, mint valaha! Csupán egyvalami miatt húzhatjuk a szánkat: A negyedik évad is fog legalább ilyen kiválóra sikeredni?

A második szezon megdöbbentő zárójelenetében Rick ( Andrew Lincoln ) kijelentette a kis csapat előtt, hogy ez többé nem demokrácia, és akinek ez nem tetszik, menjen el. Tökéletes befejezés volt, tűkön ülve várhattuk a folytatást. Az első rész máris egy igazán kreatív jelenettel nyit, ahogy a kamera szépen kitávolít egy élőhalott szürke szemgolyójából, majd a lény Rick késének esik áldozatul. A csapat ezután elhódít a zombiktól egy börtönt, ahol szépen be is rendezkednek. Minden szép és jó, egészen addig, amíg képbe nem kerül a fallal elkerített, élőhalottmentes, kissé utópikus hatású városka, Woodbury, és annak vezetője, a Kormányzó ( David Morrissey ), aki kezdetben ugyan rendes, igazságos embernek tűnik, ám később nemhogy elindul, hanem egyenesen leszánkázik az őrület lejtőjén, és nem hajlandó eltűrni, hogy Rick és a többiek birtokolják a várostól nem messze elhelyezkedő börtönt. Az egykori seriff és csapata tehát választhatnak: Menekülnek vagy háborúznak.

A cselekmény már az évad elején behoz egy érdekes és fontos újítást. Amikor ugyanis feltűnik a Kormányzó, Rickék személyében szembesülnek első emberi ellenfelükkel. A zombihadak után egy lélegző, gondolkodó ellenfelet kapnak, aki alaposan próbára is teszi őket. Ezzel persze Darabonték ki is pipálják a poszt-apokaliptikus történetek kötelező mondanivalóját, miszerint hiába pusztult el a modern világ, az emberek a sokkal nagyobb veszély és fenyegetés mellett is képesek egymás torkának ugrani, ahelyett, hogy összefognának. A cselekmény nagy pozitívuma, hogy olyan réges-régi, még a pilotban elindított szálakat folytat és zár le, amikről már félő volt, hogy elfeledkeztek az alkotók. Így újra találkozhatunk az ezúttal már kampókezű rossz fiúval, Merle-lel, aki gyakorlatilag az egész évad alatt próbálja megtalálni a neki megfelelőbb oldalt, amiben a testvére, Daryl ( Norman Reedus ) személye sem utolsó tényező. A másik visszatérő szál végre-valahára Morgan Jones. Ő az a fekete férfi, aki fiával közösen még a legelső rész legelején megmenti Ricket, és elárulja neki, hogy mi is pontosan a helyzet. Egy egész epizódot szentelnek csak az ő karakterének, és a kétségbeesett fekete túlélőt játszó Lennie James el is mond egy nem is akármilyen monológot.

A drámai töltés ismét nagyon a helyén van. Ez adja meg igazából az egész sorozat különlegességét. Az, hogy sokkal, de sokkal több annál, mint amit elsőre sokan kinéznének belőle. Az alapszituáció, a zombiapokalipszis szinte csak eszköz a kegyetlenül húsba markoló drámai, gyakran filozofáló jelenetek hatásosabbá tételéhez. Ezúttal is akadnak ilyen téren különösen kiemelkedő epizódok. Ajánlom mindenki figyelmébe az évad negyedik részét, ami szabályosan szétszedi a néző idegrendszerét, annyi feszültség árad belőle, és annyi zseniálisan megkomponált borzalom történik benne.

A karakterek személyiségét tovább bonyolítják az alkotók. Ricknek több új oldalát is megismerhetjük, így a megrendíthetetlen vezetőt, és az őrület határán őrjöngő gyászolót is. Andrew Lincoln valami zseniális. A fájdalommal teli, meggyötört arckifejezés, a szinte állandóan könnyezésre hajló szemek, a végtelen önmegtartóztatás kiválóan átjön a színész tökéletes játéka által. Merle karakterére kiemelkedően sok figyelmet fordítottak az írók, teljes képet kapunk a határozatlan, kegyetlenkedés és erőszak mögé rejtőző, vadállatias emberről. Andrea, még mindig Laurie Holden hibátlan tolmácsolásában önálló szálat kap, ami igencsak drámai módon zárul le végül. A Hershelt életre keltő Scott Wilson játéka kiemelkedően tetszett, akárcsak Lauren Cohan és Norman Reedus munkája, de megemlíteném még Chandler Riggst is, aki Carlt, Rick kisfiát alakítja, és félelmetes módon hiteles. Morrissey fő gonoszként igazán érzi a karakter világát, azt leszámítva, hogy kissé irritáló, igazán maradandó játékot nyújt.

A maszkmesteri munka ismét kiváló, a zombik durvábban néznek ki, mint valaha, ráadásul a vérrel és a kemény, gyomorforgató jelenetekkel sem spóroltak az alkotók. Gyengébb idegzetűek gyakran felszisszenhetnek, miközben azt nézik, ahogyan az egyik szereplő hosszú másodperceken át veri pépesre egy élőhalott fejét, mindezt premier plánban bemutatva. A kivitelezés kitűnő. Új főcímet is kapunk, ami sokkal jobb, mint az előző, jobban átadja a halott világ hangulatát. Persze, a piszok jó zene alatta nem változott, és az egyes epizódokban gyakran hallgathatunk remekül megválasztott betétdalokat is, ezek közül kiemelkedik Tom Waits Hold on című száma.

Frank Darabont és stábja ismét megmutatta, hogy milyen horror kell a sablonokba belefáradt közönségnek. A The Walking Dead harmadik évadja minden eddiginél jobban bizonyítja, hogy valóságos mentőöv a klisés szemetek tengerében. 9/10.