Utálom az olyan helyzeteket, amikor egy film legfrusztrálóbb negatívuma egyben a legfontosabb különlegessége is, sőt, utóbbit akár pozitívumnak is nevezhetjük, hogy ne kerülgessük a téma lényegi részét. Ez a kissé idegesítő paradoxon viszonylag ritkán jelenik meg nyilvánvaló okokból kifolyólag. Hiszen mégis hogyan lehetne valami egyszerre rossz és jó pont is? Úgy, hogy egyszerre vált ki a nézőből pozitív, és negatív érzelmeket, amelyek az aktuális mozgókép végéig, sőt, igazából utána is, ádáz harcot vívnak a nézőben, hogy végül egy nagyon is határozatlan embert hagyjanak magára, aki akárhogy is próbálkozott, nem tudta eldönteni, hogy amit látott, az tetszett-e neki, vagy nem.

Martin Scorsese a maga módján még nem túl hosszú filmtörténelem egyik legnagyobb, és legfontosabb alakja. Még be nem fejezett életművében kalandozva lépten-nyomon nagyobbnál nagyobb klasszikusokba, meghatározóbbnál meghatározóbb mesterművekbe botlunk. Régebbi filmjeit szinte kizárólag Robert De Niro-val forgatta, újabban pedig Leonardo DiCaprio a kedvence. Legfrissebb közös munkájukban Jordan Belfort igaz történetét dolgozzák fel, a brilliáns, és nagyszabású tőzsdecsalások elkövetőjének életrajzi könyve alapján. A játékidő 180 perc. És én egyelőre még nem tudom, hogy az alábbiakban miként fogom megfelelő méltatásban részesíteni 2013 legnagyszerűbb mesterművét. Irigylem azokat, akik annak idején moziban tudták megnézni a Casinót, de azt hiszem, hogy most végre én is hasonló élményben részesülhettem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy mennyire jó filmet láttam.

Van az úgy, hogy bizonyos mozgóképek indokolatlanul elfelejtődnek, elsikkadnak a filmtörténelem tengerének áradatában, holott valójában kifejezetten színvonalas alkotásokról van szó. Ez lehet a rossz időpontra belőtt premier, az elcseszett marketing, vagy akár a tévécsatornák hibája is. Tökmindegy miért, de az Egy híján túsz pontosan ilyen elfeledett gyöngyszem. Egy cseppet ( vagy inkább nagyon is ) szatirikus karácsonyi vígjáték, fantasztikus színészi játékokkal gazdagítva.

Sok szép eleme van a karácsonynak. Nagy lakomázások, sok szeretet, rokonlátogatás, temérdek mennyiségű szabadidő. De azért az egyik legjobban várt extrája eme csodálatos ünnepnek - még akkor is, hogyha sokan nem ismerik be - az ajándékozás. Mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy szenteste mi vár majd ránk a fa alatt, és közben hálát adunk az égnek, hogy olyan családban élünk, ahol joggal várhatunk ilyesmit. Persze, nem minden meglepetés sül el jó irányba. Előfordul, hogy az imádott blockbuster helyett az asylumizált utánzatot vette meg a nagymama, de az is elképzelhető hogy a várva várt különlegesség helyett valami fantáziátlan semmi található a dobozban. Sőt, bizonyos esetekben kiskutya vagy kismacska helyett Gizmó, az ázsiai vidékről érkezett, ennivaló kis állatka vár a fa alatt.

Karácsonykor gyakran összejön a család, hogy együtt töltsék el a szeretet ünnepét boldogságban, békességben. Persze ez általában nem több, mint a kezdeti, naiv terv, ami képes könnyedén kudarcba fulladni. Pláne akkor, ha apósod és anyósod állandóan kritizálja, amit csinálsz, a saját szüleid szánalomból veregetik a válladat, a házban egy taknyos rottweiler és egy veszett mókus rohangál, leég a karácsonyfa, elmarad a pulykapénz, a pulykasült pedig üresebb, mint Adam Sandler utóbbi néhány filmje együttvéve. A végén mégis boldog egymásra borulásban zárod a szentestét. Hogy lehet ez. Csak úgy, hogyha történetesen te vagy Clark Griswold.

Negyedszerre ünnepel karácsonyt a Movie Tank, és akárhonnan nézem, ez egy filmes blognál igencsak nagy számnak számít. Lassan kezdem elhinni, hogy egész komoly dolog lehet ebből a hobbiból indított blogocskából. Szeretném megköszönni minden olvasómnak, hogy velem tart, a törzsolvasóknak, és a frissen érkezett hallgatóknak egyaránt. Aki már az első karácsonyi bejegyzést is látta, még 2010-ben, és azóta is olvassa a blogot, talán hasonlóan érez mint én. Köszönet a napi több száz látogatónak, az Index szerkesztőinek, akik már jó ideje rendszeresen népszerűsítik az írásaimat, és hálás köszönet az immáron 1200 fő felé haladó Facebook-rajongótábornak. Köszi a trolloknak, akiknek köszönhetően leszálltam a földre, és már sokkal kevésbé vagyok beképzelt, mint a blog első hónapjaiban, és persze hálás vagyok magamnak is a tényleg meglepő kitartásomért. Boldog, békés karácsonyt mindenkinek!

Érdemes lesz az elkövetkező három napban is felnézni a Tankra, ugyanis most sem maradnak el a karácsonyi filmekről szóló posztok!

Steve McQueen a 2011-es A szégyentelennel hívta fel magára szélesebb körökben is a figyelmet. A Michael Fassbender főszereplésével készült művészi pornófilmtől nem voltam elájulva, de a rendező egyedi stílusát nem tudtam elvitatni. Zsákbamacska volt számomra az úriember új alkotása, amelyben Solomon Northup igaz történetét dolgozza fel. A 12 év rabszolgaság jó film, de érzékelhető benne a direktor egyedi stílusának néhány olyan vonása, amelyek miatt sosem fogom McQueent a kedvenceim között emlegetni.

Peter Jackson egy szemétláda! Egy égetnivaló mocsok! Hogy miért? Arra is rátérek hamarosan...

2012 minden tekintetben nagyon erős év volt, így vígjátékok terén is nem egy emlékezetes darab látott napvilágot ( Amerikai pite: A találkozó, Ted, A diktátor ). Idén azonban elég szegényes a komédiák színtere. Befejeződött ugyan a Másnaposok trilógia, viszont a zárórész borzasztó gyengére sikeredett, különösen az előző epizódokhoz képest. A későbbiekben pedig olyan hülyeségekkel próbáltak meg megnevettetni minket, mint a hupikék szörnyetegek legújabb, még ijesztőbb kalandja, vagy Adam Sandlerék balfaszkodása, ami csak akkor lett volna vicces, ha mi is ott vagyunk a srácokkal, és nem a képernyőn át kell néznünk az eseményeket ( itt ). A Horrorra akadva 5. 2013 eddigi egyik legrosszabb filmje, és az Eleven testek sem az igazi. A Női szervek azonban kifejezetten szórakoztatóra, és nagyon viccesre sikeredett, az év vígjátéka... volt eddig. Ugyanis Rawson Marshall Thurber rendezésétől senki nem várta volna, hogy szinte tökéletes, fetrengve visítós vígjátékként mutatkozik majd be. Márpedig a Családi üzelmek elképesztően jól sikerült!

Marc Webb első Pókember-filmje 2012 legeslegnagyobb meglepetéseként szolgált a számomra, és egyben az év egyik legjobb mozgóképévé is avanzsált a szememben ( itt a pontos évösszegző rangsor ). Jövőre érkezik a folytatás, amelynek forgatásán ismét Marc Webb dirigál, és megint csak Andrew Garfield a főszereplő. Pókembernek ezúttal Elektroval ( Jamie Foxx ), a Rhinóval ( Paul Giamatti ), de valószínűleg még a Zöld manóval ( Chris Cooper lesz Norman Osborn ) is meggyűlik a baja. Továbbra is Emma Stone alakíthatja Gwen Stacyt, Mary Jane-t végül kivágták a filmből, a harmadik epizódra marad, viszont feltűnik Harry Osborn Dane DeHaan tolmácsolásában. Megérkezett az előzetes, ami az első rész trailerjeihez hasonlóan zsákbamacskát árul, mert hiába elég hosszú az alább látható videó, egyáltalán nem lehet még csak megtippelni sem ezen bevágások alapján, hogy a film milyen lesz végül. Bennem inkább pozitív energiahullámokat kavar, ugyanis bízom benne, hogy Webb ezúttal is maradandót alkot. Egyszer már sikerült neki. Magyar premier május 1.-jén esedékes.